Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

28 b02. országos ülés 191k január 28-án, szerdán. ben vannak a jelen törvényjavaslattal, amelynek czélzata, mint méltóztatnak tudni, az, hogy mind a közös hadsereg, mind a honvédség számára az ujonczjutalék szaporittassék. Megvilágítandó az ujonczlétszám emelésének szükségességét, foglalkoznom kell e hadtörténelmi eseményekkel, jelesen az első balkáni háborúval, annak konzekvencziáival és tanulságaival, s foglalkoznom kell némely külföldi állam katonai fejlesztésének mélyebb okaival is. (Halljuk ! Halljuk I) Az, hogy a törökök, bolgárok, szerbek, montenegróiak közt és a törökök közt valamikor ki fog törni a háború, mindenki tudta, mindenki képzelte, de korántsem azt, hogy a véres explózió oly gyorsan következik be. Meglepetésszámba ment tehát a háború főleg azért, mert a közvélemény azt tartotta, hogy a nagyhatalmak, nehogy egy európai konflagráczió jöjjön létre, módot fognak találni arra, hogy a támadókat szándékuktól visszatartsák. De meglepetésszámba ment a háború azért is, mert mindenki meg volt győződve arról, hogy a hatalmasnak, nagynak és erősnek képzelt Törökország úgyszólván pozdorjává töri a támadókat. (Igaz ! Ugy van !) Ámde nem igy történt. A támadók biztosak voltak afelől, hogy az európai hatalmak legalább egységesen nem fogják őket szándékuktól visszatartani és biztosak voltak a tekintetben is, hogy Törökország ugy politikailag, mint katonailag gyengébb, mint ők, és ennek következtében a támadók a siker nagy ohance-aival mehetnek a viaskodás porondjára. Tényleg ugy állott a dolog, amint a háború eredménye is kimutatta, hogy a török katonaság maga minőségileg és számbelileg gyenge volt. A számbeli és minőségbeli gyengeséget kimutatandó, szabad legyen a következőket előadnom. (Halljuk! Halljuk !) A háború kitörése előtt még csak 11 millió lakosságot számláló négy balkáni állam több mint 850.000 embert állított talpra, mig Törökország, melynek lakossága még akkor 23 milliót számlált, az európai harczszintérre nem tudott többet mint 350.000 embert dobni. Ezen mozgósitott tömegből a keresztényeknél körülbelül 500.000 volt a kombattáns, holott a törököknél 250—280.000-nél több nem volt. Ha szembehelyezzük ezeket a számokat, azt kell mondanom, hogy a szövetséges államok kétszer, sőt háromszor oly erősek voltak, mint Törökország ; ha pedig az erőfeszitést akarnám számokban kifejezni, tekintettel arra, hogy a keresztény államoknak csak 15 millió lakosa volt, Törökországnak pedig 23 millió, azt kellene mondanom, hogy az erőfeszités a keresztényeknél hatszor akkora volt, mint a törököknél. Áttérve most a csapatok minőségének jellemzésére, szabadjon megjegyeznem, hogy én itt nem kivánom érinteni a csapatok harczi erejének veleszületett tulajdonságait, mint pl. a hazaszeretetet, a bátorságot, a fegyelmi érzést, a kötelességtudást, mert készséggel elismerem azt, hogy ezen tulajdonságokkal ugy a törökök, mint a keresztények is birtak, de nem kivánom felemlíteni a tisztek vezetőképességét sem, mert először is e tekintetben nem birunk még hivatalos adatokkal, másrészről abban a felfogásban vagyok, hogy nekem e helyről erről beszélni nem volna ildomos. (Helyeslés.) Fel fogom említeni a hadseregszervezésnek azon tényezőit, melyekből a csapatok belértékére következtetni lehet. Ezen elemek lennének a tényleges szolgálati kötelezettség tartama, a fegyvergyakorlati kötelezettség tartama, az ujonczlétszám, a békelétszám, a kiképzés ténye és azután a védkötelezettség tartama, végre pedig a mozgósitott hadsereg kvantitása. Ha ezeket a tényezőket egymással kapcsolatba hozzuk, ezekből megtudjuk azt, hogy voltaképen egy államban hány embert lehet kiképezni, hány embert képeznek ki, hány embert nem képeznek ki és a mozgósitott hadsereg milyen nagy lehet. Ennek előrebocsátása mellett, ha már most mi a bolgárok, szerbek, montenegróiak és a görögök védszervezetét a miénkkel összehasonlítjuk, azt kell mondanunk, hogy a szolgálati idő, az ujonczlétszám, a fegyvergyakorlati kötelezettség, a békelétszám és talán még a költségek tekintetében is nincs nagy különbség. De annál nagyobb a divergenczia az úgynevezett védkötelezettség tekintetében, amennyiben nálunk a védkötelezettség 22 évig, Bulgáriában 27 évig, Szerbiában 31 évig, Görögországban 35 évig és Montenegróban 42 évig tart. Ebben a négy államban azért tart oly sokáig, hogy ezek csekély számú népességük daczára is képesek legyenek mindjárt eleve nagy, erős hadakat a hadszintérre kivezetni. Tényleg ugy az első, mint a második balkáni háborúban ezek az államok, nevezetesen pedig Bulgária összlakosságának — a gyermekeket, leányokat, asszonyokat stb. beszámítva — 12 százalékát, Szerbia lakosságának 13 százalékát, Görögország pedig csak 6 százalékát, — amennyiben az 1912-ben alkotott védtörvény még nem léphetett teljes hatályba — végül Montenegró egész lakosságának 16—18 százalékát küldte hadba. Hogy ez mit jelent, hogy ez milyen erőforrás, erről képet kapunk akkor, ha azt mondom, hogy nekünk : Ausztriának és Magyarországnak, ha 53 milliónyi lakossággal erőforrás tekintetében nem akarnánk ezen államok mögött maradni, 6'9 millió katonával kellene hadba vonulnunk. Természetes dolog, hogy ilyen körülmények között a szövetséges államok hadereje bizonyos tekintetben milicz-karakterrel bír, amivel azt akarom mondani, hogy a mozgósitott hadseregben igen sok volt a kiképezetlen ember és ennek következtében a hatóképesség nem volt egyforma. Ezek az államok azonban szervezetük hiányossága tudatában — ezt meg kell vallanom — más téren igyekeztek erőt kapni és az erőt pótolni. Áttérve most a török csapatok minőségének jellemzésére, azt vagyok bátor megjegyezni, hogy ott 1909—10-ben uj védtörvény alkottatott, amelynek határozmányai szerint behozatott legelőször ott a három évi szolgálati kötelezettség, megállapittatott a békelétszám 300.000 főben, a hadi