Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

502. országos ülés Í91k január 28-án, szerdán. 19 lyet az előbbi véderőtörvények kivétel nélkül mind tartalmaztak. És ez nagyon természetes, t. képviselőház, mert hisz az ujonczjutalék megállapítása több évre, a véderőtörvény hatályának egész idejére szól, nem lehet ezt a kérdést folytonos feszegetés tárgyává tenni, nem lehet engedni azt, hogy minduntalan foglalkoztassák a törvényhozást olyan javaslatok, amelyek az ujonczjutalék megállapításának változtatását kivannak eszközölni. Az ujonczjutalék megállapítása kérdésében, igenis, tisztában kell lennünk azzal, hogy a törvényhozóknak kezdeményezési joga a törvény által ki van zárva. Már most a t. képviselő ur azon ütközik meg, hogy hát hogyan foglalhasson állást egy lojális érzésű képviselő ezzel a törvényjavaslattal szemben, amely törvényjavaslat a véderőtörvény 13. §-a szerint, mint Ő felségének, a királynak, parancsa jelentkezik. Bocsánatot kérek, itt a hatás kedvéért, ugy látszik, ö felsége akarata parancs formájára van kiszínezve, holott tulaj donképen nem történt semmi egyéb, mint ami minden más, a kormány által kezdeményezett törvénynek a benyújtásánál és tárgyalásánál szokott történni, hogy t. i. a törvényjavaslat benyújtásához és tárgyalásához ő felségének előzetes hozzájárulása szükséges. (Ugy van !) Nem lehet tehát tárgyilagos megítélés szerint ezt az esetet valami olyan autokratikus uralkodói parancsnak és kényszernek feltüntetni, amint azt a t. képviselő ur tette, mert hiszen nincs ebben semmi alkotmányellenes vagy sérelem az alkotmányra nézve ; a legalkotmányosabb módon, az alkotmány érdekében a kormány javaslatára történik ez az intézkedés, vagyis terjesztetik be ez a módosítás. Olyan eljárás ez tehát, amely az 1848 : III. t.-czikknek, amely a ministeri felelősségről szól, tökéletesen megfelel. (Helyeslés.) Egyébként a t. képviselő ur beszédének egész folyamán azt a meggyőződést szereztem, hogy ő tulaj donképen nem annyira az előttünk fekvő törvényjavaslat ellen argumentált, mint inkább bizonyos szuppozicziókat állitott fel — itt eltekintve közjogi okoskodásaitól — és kiszínezte a jövőben ezen törvényjavaslat után következő fejleményeket. Azokat jelölte meg olyanokul, amelyektől félni kell és amelyek a nemzetet az anyagi és egyéb tekintetben való romlás útjára sodorják. Azt hiszem, hogy beszédének arra a részére is lesz alkalmam még kitérni, amikor a t. képviselőtársam felhozza azt, hogy Oroszország még milyen nagy mértékben emelheti az ujonczlétszámot és a német birodalom népességénél fogva az ujonczlétszámnak még milyen nagyfokú emelésére képes ; hogy ugy Oroszország, mint Németország, valamint Francziaország is pénzügyileg mennyire erősebbek mint mi. Ha tehát — így fűzi tovább okoskodását a képviselő ur — mi ezeknek a példáját akarnók követni és abban a mértékben akarnók tovább fejleszteni fegyveres erőnket, aminőben azok az államok fejlesztik, akkor nekünk valósággal tönkre kell mennünk. T. ház ! Az ő álláspontjáról nézve, az ő okoskodásának támogatása szempontjából is erőltetett ez az egész gondolatmenet. Mert hiszen arról soha sem lehet szó, hogy mi, Magyarország és Ausztria olyan számú ujonczjutalékot állítsunk ki, mint p. o. Oroszország. Hiszen arra való az állam kormánya, hogy számot vessen az állam teljesítőképességével ugy pénzügyi tekintetben, valamint a népességnek a véradót illető szolgáltatási képessége tekintetében. Olyan kormánya bizonyára sohasem lesz ennek a két államnak, amely ezeket a szomszédos hatalmas államokat a szolgáltatások mértéke tekintetében utánozni, utolérni vagy épen felülmúlni kívánná, (ügy van !) Azzal azonban tartozunk saját exisztencziánknak és saját becsületünknek, hogy azt, amire képesek vagyunk, saját biztonságunk és fenmaradásunk érdekében a fegyveres erő fejlesztésére és fentartására áldozni kötelességünknek ismerjük. (Helyeslés.) Olyan kötelesség ez, amelyet önmagunk iránt saját jövőnk biztosítása végett teljesítenünk kell. (Ugy van ! Ugy van I) Még csak egyre kívánok reflektálni, amikor t. képviselőtársam a mi egész védrendszerünket elhibázottnak mondja és követendő jaéldául ajánlja Svájcz, Hollandia, Belgium és Svédország hadszervezetét, sőt, hogy a példát még csábítóbbá tegye számunkra, rámutat egyes kis Balkán-államokra, amelyek egy egészen más véd endszer mellett sokkal kevesebb anyagi áldozattal, mint amennyit mi fordítunk fegyveres erőnk fentartására, ki tudták vívni függetlenségünet a múlt évben lefolyt harczban. Hát, t. képviselőház, ez a balkáni példa talán megfordítva az igazságnak sokkal megfelelőbben bizonyít a mai álláspontunk mellett, mert nem garantálhatja nekünk senki, hogy egy olyan rosszul felszerelt és háborúra olyan rosszul elkészült ellenfelünk lesz, mint amilyen rosszul elkészült ellenfelük ezeknek a kis Balkán-államoknak volt. (Ugy van ! Ugy van !) Ha pedig azt látjuk, hogy a fegyveres erejét elhanyagolt, annak fejlesztését elmulasztó Törökországot milyen könnyű szerrel tudták legyőzni ezek a kis Balkán-államok azzal a védrendszerrel is, amelyre ő czélzott, akkor bizonyára senki közülünk nem fogja kívánni Törökország példájának utánzását. De egyébként is ebben az egész összehasonlításban egy igen nagy falzum rejlik, mert Törökországot nem azok az államok győzték meg, amelyeknek védrendszere eltérő a miénktől, — a miliczia rendszerét értette ő — hanem igenis legyőzte elsősorban az a Bulgária, amelynek védrendszere igenis azokon az alapelveken nyugszik, amelyeken a mienk. (Ugy van !) Hiszen, t. ház, azt hiszem, nincs közöttünk senki, aki ne érezné annak a nagy felelősségnek súlyát, amely a törvényhozóra nehezedik minden alkalommal, amikor az államra uj és nagy terheket kell elvállalni. Mindnyájan át vagyunk hatva ettől az érzéstől különösen akkor, amikor — mint mostan — igen kedvezőtlen gazdasági viszonyok között kell üyen meglehetős te3*