Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

20 502. országos ülés 191í január 28-án, szerdán. kintélyes terheket az államra róni. (Ugy van! Ugy van !) Azonban, ha számot vetünk azzal, hogy teherviselési képességünk ezeknek a terheknek az elvállalalását megengedi-e, ha számot vetünk továbbá azzal, hogy ezeknek a terheknek az elvállalására komolyan és elengedhetetlenül az ország jövője, biztonsága szempontjából szükség van-e és ebben a tekintetben megnyugtatást nyerünk, akkor nem térhetünk ki az elől a kötelesség elől, hogy ezen terheket, amennyiben szükségesek, amennyiben azokat teherviselési képességünkkel megegyeztetni tudjuk, el is vállaljuk. És itt mindjárt bátor vagyok rámutatni arra a feltűnő különbségre, amely nálunk az ország közhangulatában mutatkozik ennek a most tárgyalás alatt lévő törvényjavaslatnak napirendre hozatalakor és amely az előbbi hasonló tárgyú törvényeknek megalkotásakor mutatkozott. Mig azelőtt, nemcsak 1911-ben és 1912-ben, hanem az előbbi években is, minden ujonczlétszámfelemelés, minden ujabb katonai teher meglehetős izgatottságot és nyugtalanságot idézett elő az országban, addig ma konstatálhatjuk, hogy az egész közvélemény meglehetős nyugodtsággal fogadja ennek a törvényjavaslatnak beterjesztését (Ugy van !). ami meggyőződésem szerint — és erre majd később is rá fogok mutatni — annak a jele, hogy ma már át van hatva a közvélemény attól a tudattól, hogy fegyveres erőnknek harezrakész állapotban való tartása és fejlesztése mindnyájunkra nézve életszükséglet és elengedhetetlen kötelesség (Ugy van !), Jellemző ebben a tekintetben és ezt nem akarom megemlités nélkül hagyni, hogy mig azelőtt valóban az olcsó népszerűségnek megszerzésére semmi sem volt alkalmasabb téma, mint minden uj abb teher, különösen pedig minden katonai követelés elleni állásfoglalás, addig ma azt látjuk, hogy van az ellenzéknek egy igen tiszteletreméltó és tekintélyes pártja, amely egyenesen programmjába vette fel ennek a törvényjavaslatnak elfogadását. Már most röviden szándékozom foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy elvállalhatjuk-e mi a felelősséget ennek az uj tehernek törvénybe iktatásáért, vagyis megfelel-e az teljesitő képességünknek és valóban szükség van-e arra ? Tisztelt barátom, az előadó ur, már rámutatott arra, amit különben a törvényjavaslat indokolása is kifejt, hogy a legutóbbi éveknek ujonezozási eredményei olyanok voltak, amelyek már a múlt években lehetővé tették volna, hogy az az ujonezlétszám soroztassék be, amelyet ez a törvényjavaslat csak 1918-ra kontemplál. (Az elnöki székel Szász Károly foglalja el.) Sőt az 1912. évi ujonezozási eredmények azt mutatják, hogy a Magyarországban ujonezozás alá került állitáskötelesek száma körülbelül 23.000 emberrel haladta meg azt a számot, amelyet ezen törvény értelmében csak 1918-ben kell előállítanunk. Ebből a szempontból tehát, azt hiszem, senkinek aggodalma nem lehet arra nézve, hogy azt az ujonezlétszámot, amelyet ezen törvényjavaslat kontemplál, képesek leszünk kiállítani, sőt meggyőződésem szerint a népesség természetes szaporodásánál fogva, Magyarország lakosságának — hála Istennek — erőteljes, egészséges természeti tulajdonságainál fogva (Ugy van!) kilátás van arra, hogy a jövőben még jelentékenyebb nagyobb létszám kiállítására is képesek leszünk. (Ugy van! jobbfelől.) Az kétségtelen, hogy én is megdöbbentő adatnak tartom azt, ami a ministeri indokolásban foglaltatik, hogy t. i. 1912-ben az ujonczozástól igazolatlanul távolmaradtak száma körülbelül 70.000. En ezt a számot — amely horribilis nagy, mert hiszen körülbelül egy évi ujonczjutalékunknak felel meg az uj törvény alapján — hajlandó vagyok annak tulajdonítani, hogy a kivándorlási ügy eddig nálunk nem egészen megfelelően volt szabályozva és az ellenőrzés sem volt elég szigorú. Nagy örömmel értesültem néhány nap előtt arról, hogy ezeknek az állapotoknak javitására legújabban a magyar és az osztrák kormány között megállapodás jött létre, melynek értelmében a magyarországi kivándorlókat ezentúl Ausztriában is ellenőrizni fogják és ha esetleg jogosulatlannak találtatik a kivándorló, az osztrák kormány is kötelezi magát annak visszaszállítására. Erre az intézkedésre már régen szükség lett volna, ugy hogy én nemcsa!: ezt vettem örömmel tudomásul, hanem, remélem, hogy részint ujabb intézkedésekkel, részint a közigazgatásnak tervbe vett reformálásával, a kivándorlási ügy, tökéletesen rendeztetni fog oly módon, hogy jogosulatlan kivándorlás oly nagy mértékben, mint eddig, ne történhessék. A másik kérdés, amelylyel foglalkoznunk kell, az, hogy pénzügyi tekintetben elbirjuk-e viselni azokat a terheket, amelyeket az előttünk fekvő törvényjavaslat reánk ró ? Nem szándékozom összehasonlítást tenni költségvetésünk és más államok költségvetése között és nem szándékozom a t. házat azokkal a számokkal untatni, amelyek kimutatják, hogy mi százalékszerüen mennyivel kevesebbet fordítunk fegyveres erőre, mint más állam. Csupán annyit állapitok meg, hogy mig az európai nagyhatalmak jövedelmüknek kivétel nélkül 2i—32%-át a fegyveres erő fentartására fordítják, addig Magyarországon alig 13%-át fordítjuk annak összes fegyveres erőnkre. Ha már most azokat az összegeket veszem számításba, amelyek ki vannak mutatva ebben a törvényjavaslatban, mint felmerülő ujabb költségek, elsősorban egyszeri kiadásként mutatkozik a közös hadseregnél 108 millió korona. És hogy Polónyi t. képviselő urnak ne legyen kifogása, — amint hogy az előadó ur beszédében kifogásolta, hogy a honvédségről hallgatott — mindjárt hozzáveszem a honvédség egyszeri szükségletét is 52,482.000 koronával. A 108 millióból Magyarországra esik 39'3 millió, a honvédség szűk-