Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

502. országos ülés íypi január 28-án, szerdán. 13 más indokok rejlenek mögötte, akkor igazán nem értem ezt az eljárást. Akárhogyan forgatom is ezt a kérdést jobbra, vagy balra, a kihirdettt törvény 13. §-ából az tűnik ki, hogy a magyar kormány nem volna jogositva ezen javaslat beterjesztésére, ha ő felsége nem rendelte volna el, hogy ő az ujonczlétszám feleme­lését tartja szükségesnek. Ugy-e bár, erre a prezum­czióra feljogosít engem ez a törvény. Még egyszer ismétlem : ha a kormány nem rendelkeznék Ő fel­ségének világosan kifejezett azon akaratával, hogy ő az ujonczlétszám emelését szükségesnek tartja, akkor a kormány a véderőtörvény alapján ezt a törvényjavaslatot nem lett volna jogositva be­terjeszteni. Most tehát ugy állunk, hogy — ha csak alkotmányjogi konfliktust nem akarunk pro­vokálni — akkor a királyi akarattal szemben csak a néma meghajlás lehet kötelességünk. Igaz, hogy ezen most előterjesztett törvén)?]avasiat alkot­mányos alaki felelősség mellett Ö felsége, a király akaratából ered és akármiként vitatkozzam és gondolkozzam is, ha ezen javaslat szükségtelen­ségét és helytelenségét kimutatni akarnám, fel­tétlenül beleütközöm abba a felséges legmagasabb akaratba, melyíyel való összeütközést a magam részéről mint lojális alattvaló kerülni szeretnék. Igen ám, de akkor szabad-e, helyes-e ilyen tör­vényeket alkotni, amelyeknél a lojális ellenzék még a lehetőségétől is el van zárva annak, hacsak az illojalitás vádja alá nem akar kerülni, hogy másra, mint a néma önmegadásra legyen kárhoz­tatva. Annak, hogy önök a nemzet törvénykez­deményezési jogáról lemondottak, konzekvencziái itt állanak előttünk ebben a formában : fuss vagy fizess ! Sic volo sic jubeo. Ez nem jelentsem többet, sem kevesebbet, mint azt, hogy a magyar törvényhozást, a képviselő­házat és főrendiházat az elé az alternatíva elé állitja, hogy vagy elfogadja a javaslatot és ezzel teljesiti ö felségének — mondjuk igy — parancsát, vagy pedig az illoyalitás vádja elé kerül és alkot­mányjogi konfliktusok merülnek fel. Ezt azért hozom fel, hogy lássa be a t. többség, hogyha alkotmánykonfliktusok merülnének fel, nem az ellenzék volna annak oka, hanem itt is előállhat egy ilyen eset, hogy — nem olyan pártviszonyok közt, aminők a mostaniak — elénk állnak egy törvényiavaslattal, amelynek tartalma röviden az, hogy 0 felsége a magyar király kegyeskedik nekünk megengedni, sőt reánk parancsolja, hogy mi évenként 24.000 főnyi ujonczczal többet szol­gáltassunk és 200 millióval nagyobb adósságot vállaljunk magunkra. A magam részéről épen azért jöttem ide, hogy újból is tiltakozzam az ellen, hogy a nemzet törvénykezdeményezési joga bár­milyen téren, de különösen a legfontosabb véderő terén konfiskáltassék és én, mint a szabad nemzet törvényhozó testületének szabad képviselője el fogom mondani aggodalmaimat ezen törvényjavas­lattal szemben, daczára annak, hogy a mögött 0 felségének a királynak akaratát látom. Van azonban egy másik közjogi aggályom is ezen törvényjavaslat további tárgyalása és ille­tőleg megszavazásával szemben és ez Boszniára vonatkozik. A pragmatika szankcziónak nevezett 1723. évi I., II. és III. t.-czikkek szerint Ausztria és Magyar­ország között a kölcsönös védelem kötelezettsége akként van szabályozva, hogy az a kölcsönös vé­delem egyrészt Ausztria, illetve az örökös tarto­mányok és az odaát lévő királyságok, másrészt pedig Magyarország és kapcsolt részeinek terüle­tére terjed ki. A kölcsönös védelem kötelezettsége csak olyan területre állhat fenn, amely vagy Ausztriához vagy Magyarországhoz állam jogi kap­csolatban tartozik, és mint ilyen »indivisibiliter ac inseparabiliter« birtokoltatik és kezeltetik. Jól tudjuk, hogy a legutóbbi idők összes szomorú tapasztalatai a bosnyák annexióhoz fű­ződnek. Innen származott az egész balkán bonyo­dalom, stb. ; ezzel nem szándékozom foglalkozni. Azonban foglalkozom azzal a kérdéssel, lehet-e nekünk addig, mig Boszniának államjogi helyzete igy vagy amúgy eldöntve nincs, Boszniának a pragmatika szankczió szerint való védelméről a kölcsönös védelmi kötelezettség alapján gondos­kodnunk, igen vagy nem ? És én vagyok bátor annak a meggyőződésemnek kifejezést adni, hogy az 1723-iki pragmatika szankczió nemcsak nem ismerte el, de egyenesen kizárta e tekintetben az Ausztria és Magyarország területén kivül fekvő u. n. Reichslandokat. Kérdem ezek után, mi az a Bosznia ma ? Hova tartozik az ? Akár egészben, akár részben sem ide, sem oda nem tartozik. Es nekünk a pragmatika szankczióban rejlő kölcsönös védelmi kötelezettségünk daczára ki kell terjesz­kednünk olyan védelmi intézkedésekre, amelyek legnagyobb mértékben Boszniának védelmével foglalkoznak ! Hiszen látjuk a határszéli ezredek gyarapí­tását. Ez az intézkedés különben ismét csak olyan tessék-lássék dolog mert hiszen az sem princzipium, hogy 120-ra kell felemelni a századok létszámát. Igaz, hogy van egy nizus, — hogy mellesleg erre kitérjek — van egy iskola, amely szerint az égés? hadszervezeti kérdés súlypontja a tényleges szol­gálatban levő kombattáns elemekre van fektetve és ennélfogva folyton emelik a békelétszámot. Egy másik rendszer szerint pedig a tartalékra van alapítva a honvédelem rendszere ; ezen felfogás szerint természetesen nem szükséges a békelétszám­nak ilyen mértékű emelése. Most előállnak azzal, hogy 120 ember kell egy században. Ámde, hogyha ezt méltóztatik normativumul elfogadni, ne csak azt nézzék, hogy Németországban és Francia­országban és nem tudom hol magasabb a század­létszám, hanem tessék elmenni Japánba, ahol megtalálja a honvédelmi minister ur azt, hogy egy század 300 emberből áll. E tekintetben a rendszerek annyiféleképp változnak, mint a hány­féle a sorozási és az egész véderő-rendszer. Már most azzal a 120 emberrel nem sokra megy t. minis­ter ur. Legfeljebb még azt vehetem itt vívmány­nak az ő szempontjából, amint ezt a törvény-

Next

/
Oldalképek
Tartalom