Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.

Ülésnapok - 1910-502

14 502. országos älés 191b január 28-án, szerdán. javaslat be is vallja, hogy ezentúl alosztályonként három altiszttel több lesz. Gondolom, ugy kell értenem, hogy az alosztály a századra vonatkozik és nem a szakaszra, mert ez nincs megmondva. Itt is tévedésben van tehát a közvélemény, amenynyiben átalában azt hiszik, hogy az altiszti kérdést egészen nyitva hagyták, pedig ez nem áll, mert azt, amit én már az általános véderővita alkalmával kifejtettem, hogy ez a hadsereg ilyen altiszti létszám mellett fenn nem állhat, azt azóta már nagyon is belátták és nagyon is beismerték, bár most is leplezik, — mert nyíltan nem mondják meg — hogy emelik az altiszti létszámot, mivel ezentúl századonként három altiszttel több lesz. mint volt eddig. Ezeket csak mellesleg érintettem meg és a magam részéről Boszniára nézve azt akarom felhozni, hogy ha már Boszniának védelméről kell nekünk ennyire intézkednünk, méltóztassanak nekem megmondani, hogy mi gátolja azt, hogy Boszniának hovatartozandósága kérdésében végrevalahára döntés jöjjön létre. Hiszen a publikált proklamáczióban benne van, hogy a magyar szent koronának jogán lett Bosznia annektálva. Es ebből azután mindössze az a következés legyen, hogy Bosznia területén a hadsereg révén egy nagy germanizáczió folyik, és ott a vasutak terén a szerbhorvát hivatalos nyelv mellett a német nyelv lesz államnyelvvé, mint kisegitő államnyelv ? Ez a Magyarországhoz való tartozandóság ? Mindössze annyi történt Boszniában, hogy egy kis magyar agrár bankot akartak létesíteni, de azt is sprengolták az osztrákok. Nekünk tehát Boszniából eddig abszolúte semmi hasznunk sincs, csak az a kárunk van, hogy ennek a védelemnek érdekében vagyunk kénytelenek a véderőnek létszámemeléssel és pénzadóval való szaporításával végső eszközeinket ugy igénybe venni, hogy abszolúte nem marad semmi még kulturális czéljainkra sem. Az én meggyőződésem az, hogy a kölcsönös védelmet tartalmazó véderő javaslatot tárgyalni Magyarország törvényhozásában addig, amig Boszniának államjogi helyzete véglegesen szabályozva nincs, nem is szabad, mert a kölcsönös védelem csak olyan területekre terjed ki, amelyek vagy Ausztriához vagy Magyarországhoz tartoznak. Már most rátérek arra, hogy ez a javaslat ezen közjogi és államjogi aggodalmakon kivül egyáltalában nemcsak czélját nem érheti, de egy rendkívül életbevágó kérdésévé lett a nemzetnek. Meggyőződésem az, hogy ugy emberanyagban, mint pénzben ez a nemzet ezeket a terheket már ki nem birja. Nagyon szerettem volna, hogyha alkalom kínálkozott volna ezt a kérdést objektíve behatóbban megtárgyalni a képviselőház előtt. (Halljuk ! Halljuk !) Sajnálatomra azonban le kell róla mondanom. (Halljuk! Halljuk!) De főbb adataiban mégis elmondom aggodalmaimat talán fejből is. (Halljuk ! Halljuk!) Azt mondják, hogy 113.000 ujonczot sorozott a legutolsó időben a t. hadügyi kormányzat. Tehát már is egészen világos, hogy azt a 106.000 ujonczot, — kerekszámban beszélek — akikre csak 1918-ban lesz szükség, mi már tudtuk volna fedezni 1912-ben is. En annak idején abban a megtisztelő szerencsében részesültem az államtitkár ur bizalmából, hogy egy ujonczállitási év lajstromát megkaptam. Erre a lajstromra azonban rá van irva : reservat, bizalmas. Vonatkozik ez az 1911-iki sorozásra. Igen természetes, pillanatig se aggódjék senki, magamra nézve a legelső kötelesség, hogy a velem közölt aktának egyetlen adatát elő ne hozzam, a magam számára bizalmasnak tekintem. De mély sajnálatomra ki kell jelentenem, hogy hibás dolog, hogy erre a lajstromra a rezerváltságot, a bizalmasságot rásütik, rányomatják. Elhibázott dolog ez. Megnéztem ugyanis annak adatait és meggyőződtem, hogy a velem, az országgyűlés egy képviselőjével bizalmas czimen közölt adatok olyanok, amiket minden falusi jegyző a saját községére és járására vonatkozólag ismer. De ettől eltekintve, én azt hiszem, hogy a törvényhozás tagjai előtt az ily fontos adatok, mint az ujonczozás eredménye, talán még sem volna szabad, hogy titkot képezzenek. Magamra nézve azonban, mondom, hogy nem érintem a borzasztó nagy titok leplét, daczára annak, hogy a t. mmister ur a sorozások végeredményeit az ő javaslatában elmondja. Annyit azonban talán szabad megjegyeznem, nem vétve a titoktartás tekintetében semmit, hogy ez az ujonczállitási lajstrom, legalább a velem közölt adatok, mégis azt bizonyítja, hogy a mmister ur, legalább az ország nagy része tekinteteiében, tévedésben van. Mert igenis már 1911-ben is nagyon sürün fordultak elő hézagok — nem mondom, hogy másutt ezek be nem töltetnek — ahol a szükséglet nem volt fedezhető. De eltérek ettől a kérdéstől, mert a magam részéről csak a következő adatokat akarom a nemzet szine elé állítani. Azt mondja ugyanis az előadó ur — bár nem egészen helyesen idézte a számokat, állítsuk be helyesen — hogy 113.362 ujoncz találtatott alkalmasnak. Ebből mindjárt méltóztatik látni, hogy az ujonczlétszám megállapítása és illetőleg, ha nincs törvénybe iktatva a békelétszám, akkor az egész véderő körüli törvényhozási teendőnk és hogy ugy fejezzem ki magam, törvényhozási mókánk, semmit sem ér, mert annyit soroznak be, amennyi alkalmas egyén van, tekintet nélkül a 10 vagy 12 évre előre megállapított ujonczlétszámra. Egyszerű expediens gyanánt felhasználják a póttartalékot, a számfelettieket, nem szólva a törvényes kedvezmények alapján ugy is felmentett póttartalékosokról. Már most a póttartalék az, amely ugy használtatik fel, hogy Magyarországnak és Ausztriának budgetjogát egyszerűen illuzóriussá teszi és a naponként való változatok annyi variáczióját tárja elénk, hogy a költségvetési jog egészen a levegőben lóg, az évenkénti ujonczmegajánlási és ujonczlétszám-megállapitási joggal együtt. Itt az áll a jelentésben, hogy 113.000 ujoncz lett alkalmasnak találva gondolom 1912-ben. Mellette