Képviselőházi napló, 1910. XXII. kötet • 1914. január 28–márczius 12.
Ülésnapok - 1910-510
510. országos ülés 1914 február 17-én, kedden. 123 nem felejtette el még az ország közönsége sem, hogy a szövetkezett ellenzék választójogi kompromisszumos tervezetével szemben, melyben a demokráczia szempontjai mellett a nemzeti érdekeknek koordinált szempontjait egyaránt meg akartuk védelmezni, mondom, ezzel a tervezettel szemben s az immár törvényerőre emelkedett u. n. anyagi választójogi törvény védelmére azt méltóztatik mondani, hogy mindenek felett áll a magyar szupremáczia megóvása és az intelligenczia befolyásának biztositása. Én elfogadom, hogy a t. kormány politikai cselekvéséből ki akar küszöbölni minden hipokrizist, de, bocsánatot kérek: ha mi ellenünk méltóztattak emlegetni a magyar szupremácziát és a magyar intelligenczia befolyását, akkor erre a törvényjavaslatra, a mely igazán romlásba viszi a magyar szupremácziát, amely igazán deklasszifikálja az intelligenczia befolyását, valóban nem illik rá az, hogy a kormány minden cselekvéséből ki van küszöbölve a hipokrizis. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Sok szó esett arról, hogy azok a béketárgyalások, amelyeknek, ugy lehet, a mai nap eg}nk fordulópontjához juttatott minket, bizonyos külpolitikai hatások alatt is indultak meg. A ministerelnök ur ez ellen következetesen mindig tiltakozását fefezte ki. Sajnos, legyen bár ez a tiltakozás a legjobb hiszemii, a tények ellene szólnak. A tények arra vallanak, hogy külpolitikai kudarczaink immár odáig sodortak, hogy belső katasztrófától kell félnünk, mert ha csakugyan van összefüggés, — és objektíve birálva a kérdést, nem is tudok ennek feltevése elől elzárkózni — mondom, ha csakugyan van összefüggés ennek a javaslatnak a magyar hegemónia ártalmára szolgáló rendelkezései és ama béketárgyalások között, akkor, t. képviselőház, azt kell mondanom, hogyha ez a törvényjavaslat törvényerőre emelkedik, az azoknak a külpolitikai kudarezoknak pendant-ja lesz, amely a mi belső romlásunkra, belső katasztrófánkra fog vezetni. Pedig én a magam igénytelen felfogása szerint bátor voltam az imént megjelölni, hogy nekünk mindenféle külpolitikai hatás, mindenféle külpolitikai beavatkozás nélkül igenis törekednünk kell az idegen ajkú polgártársainkkal való békés együttélésre. De ez elérhető, meggyőződésem szerint, ilyen konczessziók nélkül, melyek nem is konczessziók, hanem amelyek egyenesen a kapituláczió képét mutatják. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ehhez nem kell egyéb, mint a régi jogbölcselőnek életszabályát alkalmazni: honeste vivere, neminem laedere, suum cuique tribuere. Ez a politika olyan legyen, hogy ennek az ellenkezőjét, az inhonestumot soha senki ne zudithassa rá a kormányzat tényezőire, a magyar államhatalom exponenseire (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) és ezen állítólagos, idebenn élő ellenségeink ne mutathassanak sohasem arra, hogy ez a hordozója annak a fennen dicsekvő magyar hegemóniának, aki cselekvényeiben — engedelmet kérek, birói Ítéletre hivatkozhatom — példát mutatott arra, miképen lehet megsérteni ezt a legelső erkölcsi parancsot: honeste vivere. Neminem laedere. Azért, mert valaki nem magyar anyanyelvű, azért senkit sem szabad a maga jogaiban, a maga köznapi életében, a maga kultúrájában, a maga vallásának gyakorlatában háborgatni és ami ezzel teljesen kongruens, suum cuique tribuere, lehetővé kell tenni mindenkinek azt, hogy a maga faját, kultúráját, a maga hitét ápolhassa és fejleszthesse. Ezek a nemzeti szempontok olyan felfogás mellett, mely az igazságban és a szeretetben gyökeredzik, sohasem juthatnak ezekkel a szempontokkal ellentétbe, az én meggyőződésem szerint. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) De természetesen ez itt, fájdalom, többnyire üres frázis. Meg is mosolyogják, hogyan is lehet ilyen naivul czitálni ilyen régi, elavult elveket. Pedig én nem akarok Scotus Viator segitségére sietni, én még rutén interpellácziót sem akarok előterjeszteni, amiért Beszkid képviselőtársamat a múltkor, meggyőződésem szerint, nagyon igazságtalanul és nagyon méltatlanul megleczkéztette a ministerelnök ur. De aki látott már a kultúrában, sokszor emberi méltóságának átérzésében is elmaradt ilyen nemzetiségi polgártársunkat, aki reszketve gondol arra, hogy neki most a szolgabiró ur elé kell kerülni, akinek reprezentánsát, hajdúját, pandúrját már ismeri és fél tőle, (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) aki a maga zsiros süvegét, vagy kalapját felettes hatósága helyiségének már a kapuja küszöbén, leteszi sokszor csikorgó télben is : az ha átérzi azt az igazi asszimiláló nemzet erőt, mely a magyarságban van, az az ilyen látvány felett csak a legmélyebben elszomorodhatik. Az ilyet kell a kultúra terjesztésével az igazi emberszeretetnek mindenkibe való átültetésével kiküszöbölni, nem pedig itt, akármelyik oldalról is, nagyhangú hazafiaskodó frázisokat pattogtatni. A gyakorlati életben kell az igazságot és a szeretetet gyakorolni. Ez Magyarországon a nemzetiségi kérdésnek egyik legerősebb kulcsa és ha ezt a kulcsot a kezünkbe tudjuk venni, ezzel a kulcscsal odaférünk a szivekhez és ezzel a kulcscsal megnyitjuk a sziveket a magyar állam egységének, a magyar nemzeti eszme igazi hegemóniájának, igazi szupremacziájának megértésére. (Ugy van! ügy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nemzetiségi szempontból elég legyen most ennyi általánosságban. Hogy a részletek nekem igazat adnak és hogy bizonyítják azokat a sérelmeket, amelyeket igy általánosságban megjelöltem volt, arra nemsokára leszek bátor rátérni. De én azt tartom, hogy ezt a törvényjavaslatot, amint most fekszik előttünk, tulaj donképen csak általános szempontból lehet igazán elbírálni, mert ennek előterjesztése a legnagyobb mértékben, mondhatnám teljességgel hiányos. Kereteket látunk, azt mondja az előadó ur, de tulajdonképen ezeknek a kereteknek is csak a vázát. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) 19*
