Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-492
492. országos ülés 1914 január 13-án, kedden. 87 politizálás fogalma striktebb lenne és kevesebb mód nyújtatnék a visszaélésre. Azonban ez az a szellem, amely az egész javaslaton átvonul és amint már bátor voltam emliteni, tulaj donképen ez a szisztéma érvényesül itt, lehetőleg meghatározatlanul hagyni azokat a helyeket, amelyeken keresztül bele lehet nyúlni a sajtóba, ami módot ad annak vexálására, lehetőleg minél tágabb értelmezést adni mindannak, amit a sajtó ellen lehet fordítani és minél szűkebb meghatározást adni mindannak, amiben a sajtó a maga részére védelmet találhat. f-> fc'Legalább is azt kellett volna megtenni, hogy a szaklapokat expressis verbis ki kellett volna venni a kauczió-adás kötelezettsége alól ; ez lehetett volna mégis egy olyan ténye a javaslatnak, amely legalább a vexatorius szándéknak egy ajtaját elcsukta volna az illető kezek elől. Beszédem elején utaltam arra, hogy a helyreigazítás által tulajdonképpen egy nagyon kínos szituácziót fog teremteni a sajtó számára ez a törvényjavaslat, kínos szituácziót akkor, ha a sajtó komikus helyzetbe kerül. Mert minden lap számára tulajdonképpen nem az a kínos szituáczió, amikor egyszer egy hírt adott le. amelyről bebizonyul, hogy nem volt igaz. vagy hogy megjelent egy riport, amelyről kiderült, hogy nem igaz, hogy nem volt alapja, szóval nem az a kínos helyzet egy lapra nézve, amikor tévedett valamiben, hanem reá nézve a legkínosabb helyzet az, amikor önmagát nevetségessé tette, vagy amikor sikerült őt nevet.éges helyzetbe hozni. Már pedig egészen bizonyos, hogy a helyreigazítás helyes elvének kodifikálásával, miután itt is megint a helyreigazítás teljesen szabadjára lett bízva a hatóságnak és magának az olvasóközönségnek is, miután a lap nincs védve a helyreigazítás ellen semmiféleképen, ennélfogva a legkómikusabb szituácziók állhatnak elő, s tényleg megtörténhetik az, amit egyik-másik képviselőtársam mint kuriózumot említett, hogy az illető lap egyik számában egy ellenzéki vezérozíkk fog megjelenni, a következő számban pedig egy kormánypárti vezérczikk fogja az előbbit megozáfolni. Ez az eshetőség csakugyan bekövetkezhetik, csak lennie kell egy olyan fanatikus embernek, aki szükségét érzi annak, hogy mindenre válaszoljon, hogy semmit czáfolatlanul ne hagyjon, hogy a maga elveit mindig és mindenkivel szemben hirdesse ; mihelyt akad egy lapnak ilyen fanatikusa, aki figyeli azt a lapot, akkor bizonyos, hogy a helyreigazítás ezen formájától nem fog megszabadulni és nap-nap után kómikusabbá lesz. A helyreigazítás, mint elv, helyes, mert hiszen sokszor kellett tapasztalni, hogy egyes újságok, egyes sajtó-orgánumok szabadon közölnek nem való állításokat (ügy van ! a haloldalon.) és szabadon gázolnak valakinek becsületében vagy károsítanak intézményeket hírnevükben, esetleg anyagilag is s a ozikk, amely támadó volt, feltűnő helyen, óriási betűkkel jelent meg, ugy, hogy lehetetlen volt a lapot kézbe venni anélkül, hogy ez a czikk és az a tendenczia, amelyet szolgált, ki ne kiabáljon belőle — kétségtelen, hogy ilyen esetek sürün előfordultak és előfordulnak . . . Huszár Károly (sámári): A ^Rendkívüli Újság !« Haller István : . . . amikor pedig arra került a sor, hogy tessék helyreigazítani azt a tévedést, azt a valótlan állítást és az illető lap ki akarta kerülni a sajtó-eljárást és nem akarta magát megbélyegeztetni, akkor közzétette a helyreigazítást, azonban olyan eldugott helyen, olyan apró betűkkel, olyan kis terjedelemben, hogy azon olvasók közül, akik olvasták a támadó czikket, legfeljebb ha tizen vették észre a helyreigazítást s igy az a kár, amelyet okozni akart egyesnek, vagy valamely intézménynek, nem reparáltatott semmiképpen. Tehát a helyreigazításnak igenis van helye és a magam részéről örvendek, hogy ez az elv helyet talál ebben a javaslatban. De hogyha a helyreigazításnak van helye és hogyha a helyreigazítást követelnünk kell a sajtóval szemben : akkor tessék ezt olyan szigorúan körülírni, hogy elég legyen ugyan téve az igazságnak és a közérdeknek, de ne lehessen ebből a sajtónak egy vexácziója, ne lehessen ezáltal a sajtót komikussá tenni, ne lehessen a helyreigazitási kényszer által egy lapot néha anyagilag is tönkretenni. Azt helyeslem, hogy meg van határozva a hely, hol kell jönnie a helyreigazító czikknek, mert csakugyan, hogy ha például a második, harmadik oldalon, mondjuk a politikai hírek rovatában, a hírek közt, jelent meg egy igazságtalan támadás valaki ellen és azután a kishirdetések közt, a napihírek végén hozzák a helyreigazítást, a hirdetések előtt, ez nem íelel meg az igazságnak. Igenis meg kell határozni, hogy hol jöjjön a helyreigazítás, de itt nem lehet ugy megszabni a helyet, hogy a lap bizonyos hasábjában, alulról, vagy felülről számított annyadik sor után kell közölni a helyreigazítást, mert ez technikailag sokszor kivihetetlen és csak arra ad alkalmat és okot, hogy a szerkesztőség felesleges módon problémák elé állittassék, kínos helyzetbe kerüljön. Teljesen elegendő annak meghatározása, hogy ugyanabban a rovatban jöjjön a helyreigazítás, a melyben a támadás volt. Ha a jjolitikai hírek közt volt, ott legyen a helyreigazítás, ha a hírek közt volt, ott ; ha a közgazdasági rovatban volt, hát ott legyen a helyreigazítás, szóval a rovat meghatározása kell és nem a hely meghatározása. Másrészt szigorúan meg kell szabni a helyreigazítás terjedelmét is, amelyet a sértett kívánhat. Azt mondja a javaslat, hogy a helyreigazító csak a valótlan tényt igazithatja helyre és csak oly terjedelemben szólhat a helyreigazító, amilyen okvetlenül szükséges ahhoz, hogy a tényt megvilágítsa. De, t. ház, akinek mint újságírónak volt valaha dolga a közönséggel, főként sértettel, aki nem író ember, az tudja először is, hogy a sértett fél feltétlenül mindig sokkal nagyobb terjedelmet tart szükségesnek a tény előadására, mint aminőt az újságíró akczeptálhat. Egy nem író ember,
