Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-492
492. országos ülés 19Í4 január 13-án, kedden. 77 vele, mint ilyennel kell bánni, mert fel kell róla tételezni, hogy mesterségét csak azért gyakorolja, hogy visszaéléseket követhessen el, akit — mondom — ilyen praemissa vezet, annak kezéből nem kerülhet ki más, csak olyan torzjavaslat, amelynek hivatása nem egyéb, mint minél egyszerűbb módon annak a kellemetlen kritikusnak, amelyet sajtónak hívnak, a száját befogni. (Ugy van ! a baloldalon.) Kétségtelen, hogy ez a czélja az alkalmi törvényhozás sajtójavaslatának, de ez egyszersmind a mentsége is, mert a biróság is enyhébben szokta megitélni azokat a tényeket és azokat a cselekedeteket, amelyeket valaki önvédelemből követ el, amelyeknek forrása az önfentartási ösztön, még ha túlzásba esnek is. En pedig azt hiszem és nem igen tévedek benne, mikor azt állítom, hogy a kormány és a t. túloldal ezt a sajtójavaslatot is a saját önvédelmére és önfentartási ösztönből erőlteti keresztül, amint hogy erőltetett már keresztül néhány javaslatot, mint a parlamenti őrségről szóló törvényt és azt a törvényt, amelyik szintén szép czim alatt a választási agitácziót akarja tulaj donképen lehetetlenné tenni. Ezek a törvények és azok a paktumok is, amelyek most a levegőben vannak, semmi mást nem czéloznak, minthogy biztosítsák számára a jövőt. Ezek az önfentartási ösztönnek olyan tényei, amelyekkel szemben a kritika dolgában kissé elnézőknek kell lennünk. (Vgy van! a baloldalon.) Teljesen érthető is különben az az animozitás, amely]yel a kormány a sajtóval szemben viseltetik, mint ahogy teljességgel érthető volt az az animozitás is, amelylyel az esküdtszékkel szemben viseltetett. A sajtó ugyanis mindenkor réme volt a rendőr-államoknak, réme volt azoknak a kormányférfiaknak, akiknek kormányzati zsenialitása csak a szuronyok hegyéről fénylett le, akiknek tényeit, politikai cselekvéseit mindig csak azok helyeselhették és ezek alól a felmentést csak azok adták meg, akiket külön erre a czélra szerződtetett. Mindig réme volt a sajtó azoknak a kormányférfiaknak, akik a maguk czélját követve, hol legális, hol illegális eszközökkel éltek, akiknek az volt a felfogásuk, hogy ha legális eszközökkel nem lehet elérni azt a czélt, amit maga elé kitűzött, akkor egész nyugodt lélekkel, minden lelkiismereti furdalás nélkül nyúlt az illegális eszközökhöz és ha az illegális eszközök sikerének biztosítására kölcsönkért szuronyokra, kölcsönkért hatalomra volt szükség, akkor ezt a hatalmat is igénybe vette, mert előttük mindig a fő a saját czéljuk és a saját rendszerük biztosítása volt. Réme volt a sajtó mindig azoknak az igen praktikus gondolkozású embereknek, akik különbséget szoktak tenni a magán- és politikai becsület, a politikai és a kaszinói becsület közt és akik mindig a magánbecsület pajzsa mögé bújnak, valahányszor politikai tényeikért, nyilvános cselekedetükért, rendszerükért a kritikát kiállani nem tudják. A sajtó mindig réme volt az olyan kormányrendszereknek, amelyek hol a formát dobták el a lényeg kedvéért, hol a lényeget ölték meg de a formák szemérmes megtartása mellett, mindig ugy, ahogy szorultságuk és önérdekük kivánta. A sajtó mindig réme volt a zsarnokságnak és az önkényuralomnak, mert a zsarnokság és az önkényuralom roppant kevés kritikát bir el. A zsarnokság hatalma a maga saját tekintélyén alapszik és azért mindenkit, aki ezt a tekintélyt kétségbevonj a, mindent, ami e tekintélyt kritizálni meri, rögtön ugy állit oda, hogy ez merénylet az állam, a tekintély, a felsőbbség ellen, szóval, mindig honmentésre vállalkozik és mindent, amit cselekszik, mindig az alá, mint védelmi köpenyeg alá helyez, hogy itt az ország érdekeinek megmentéséről van szó, a nemzetet kellett végveszedelemtől megóvni, azért kellett megcsinálni vagy azért nem volt szabad tovább menni az intézkedésekben, mint mentünk, mert különben végveszedelem következett volna reánk, elsöpört volna bennünket a radikalizmus, vagy egy külhatalom, szóval minden ténykedésénél az államhatalmat kell megmenteni. Tulajdonképen ez a filozófia az, amely mindig önmagát tekinti, teszi meg az államnak ; ez az a filozófia, amely a t. kormányt ez idő szerint vezeti, amikor ugy okoskodik, hogy minden merényletet, amely az állam ellen irányulhat, bárminő konzekvencziával és bárminő távolról is, üldözni kell. Miután jiedig »az állam és én egy vagyunk*, miután »én vagyok az állam«, lehetetlenné teszek mindent, ami ellenem történhetik, lehetetlenné teszek minden olyan akcziót, amelynek éle ellenem fordulhat, és hogy ezt a tekintélyt biztosítsam és az államot fentarthassam, azért először szerzek magamnak egy többséget, amely szankezionálm fogja minden ténykedésemet, szerzek bárminő eszközök árán olyan többséget, amelylyel, mint bunkóval, agyonüthetek mindenféle ellenállást, (ügy van ! balfelöl.) A sajtó csakugyan kész veszedelem az ilyen rendszerek, államférfiak és az ilyen kormányzati filozófia számára, mert a sajtó folyton beszél, a sajtó kibeszél néha igen féltett kormányzati titkokat is. A sajtó leleplez botrányokat, amelyek konzekvencziáikban kellemetlenek. A sajtó tolvajt kiabál, a sajtó sokszor beszél kellemetlen dolgokat és így természetes dolog, hogy az a többség, amely önmagában látja az államot megtestesülve és az az államférfiú, aki a haza fogalmát önmagában egyesíti, az ilyen kellemetlen kritikát nem látja szívesen. A sajtó jogokat követel, reformokra izgat, virtuális kapcsolatot létesít sok százezer gondolkodó ember között és így a maga napi agitácziójával, felvilágosításaival, leleplezéseivel, támadásaival, kritikájával, amely az egész rendszerre és a a részletekre egyformán kiterjed, esetleg egy olyan közhangulatot teremt, amely veszedelmes, egy közakaratot teremt és igy természetesen létében támadja meg azt az államot, amely ugy érzi, hogy az a közhangulat közakarat, nem igen fogolyan dicsérő módon nyilatkozni róla, mint az a kisebb akarat, a válogatottak társaságának aka-
