Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-492

70 Í92. országos ülés ÍÍ/Í4 január 13-án, kedden. letek előterjesztése igazán teljes joggal vette ezen intézkedéseket a legszigorúbb kritika alá. Ezért feleslegesnek tartom, hogy túlságos hoszszan időzzem e szakaszoknál, azonban ki akarom azt emelni, hogy a 32. §. második bekezdésében, tulajdonképen a feje tetejére állítja a helyes eljárást. A javaslat általános indokolása nagyon szépen hangsúlyozza, hogy a sajtó bizonyos kiváltságos helyzetet igényel, épen a közszabadság szempontjából való fontosságánál és horderejénél fogva, tehát külön sajtóeljárásra és büntető intézkedésekre van szükség. A helyes eljárás tehát az lett volna, hogy a javaslat megmondja, hogy a sajtóra ezek és ezek a tételek vonatkoznak és csak bizonyos kivételes esetekre, mint más sajtótörvényekben is történt, ha annak szüksége tényleg feníorog, mondja ki azt, hogy ebben vagy abban az esetben, igenis, a közönséges büntetőjogi elvek alkalmaztatnak. Itt épen megfordítva történt. A második, amit szintén a 32. §. második bekezdésével kapcsolatban különösen ki akarok emelni, az, hogy tulajdonképen ez a szakasz már önmagában véve is, az utána következőktől eltekintve is, elvileg teljesen felforgatja és felborítja a fokozatos felelősségnek az elvét. (Ugy van! a baloldalon.) Ha most az utána következő 33., 34., 35. és 36. szakaszokat veszszük, akkor még inkább meg kell erről győződnünk. A javaslat ezekben a szakaszokban nemcsak hogy messzemenőleg kiterjeszti a felelősséget, amint ma a volt igazságügyminister ur, Székely Ferencz t. képviselőtársam és tegnap Bakonyi Samu képviselőtársam is felhozták, még a kiadóra és nyomdászra is, hanem a fokozatos felelősség mellett az együttes felelősséget is felállítja, még pedig oly messzemenőleg, hogy tulajdonképen a sajtószabadságnak alapelve, hogy gondolatait sajtó utján mindenki szabadon terjesztheti, teljesen illuzoriussá, vagy hogy erős kifejezést használjak: hazugsággá válik. (Ugy van! a baloldalon.) Ugyan, kérdem az igazságügyminister urat, ki mer ezentúl csak szóba is állani a sajtó munkásaival, ha nem akarja egyéni szabadságát veszélyeztetni, vagy nem akarja magát legalább is mindenféle zaklatásnak kitenni ? JSTem is útbaigazításról szólok, nem is utasításról; ha az újságíró esetleg csak valamely ténykörülmény iránt fordul hozzá felvilágosító kérdéssel, még arra sem felelhet, mert még ebben az esetben is, amikor csak ilyen távoli összeköttetése van azzal a közleménynyel, sajtójogi felelősségre vonható. Tagadhatatlan, hogy a 32. és a következő előbb idézett szakaszok mellett mindez előfordulhat, mindez lehetséges. Amit a sajtójogi fokozatos felelősségre vonatkozólag mondottam, egészben véve ugyanaz áll a sajtóeljárás szabályozása tekintetében is. Itt csak két dolgot kívánok különösen kiemelni, amelyet ugyan mások is hangsúlyoztak már előttem, de amelyet nem lehet elég sokszor hangsúlyozni és eléggé kiemelni. Az egyik a birói illetékesség megállapítása. Ennek sérelmes voltát már előttem is számosan bizonyították, nem szükséges tehát bővebben foglalkoznom vele, s elég ha én is hangsúlyozom azt, hogy ez a vádlott helyzetét felette súlyossá teszi. Már pedig a védekezést a helyes büntetőjogi elvek szerint nem szabad megnehezíteni, hanem inkább könnyíteni kell. (Igaz! Ugy van I a baloldalon.) A másik felette sérelmes intézkedése az eljárásra vonatkozó jogszabályoknak, amelyek a javaslatban foglaltatnak, a valódiság bizonyítására vonatkozik, mert ez a valódiság bizonyítását igen sokszor teljesen lehetetlenné fogja tenni. Sajátszerüleg a törvényjavaslat a valódiság bizonyítása tekintetében, aminek ott tulajdonképen helyesen semmi szerepköre nem volna, a vizsgálóbíróra helyezi a súlyt az Ítélkező bíróság helyett. Bocsánatot kérek, én ugy tudom, hogy a minister ur azt hirdette a kathedráról, mint a büntetőjog s a helyes büntetőjogi szabályozás egyik alapkövetelményét, hogy az anyagi igazságot keressük, kutassuk és állapítsuk meg és aszerint mérlegeljük, van-e büntetendő cselekmény vagy nincs. Akkor tehát nem szabad gátat vetni a valódiság bizonyításának azáltal, hogy a végtárgyaláson már nem engedjük meg annak kezdeményezését, és felvetését és legfeljebb olyan uj bizonyítékokat engedünk a végtárgyaláson felhozni, amelyek miatt nem kell a végtárgyalást egy nappal sem elhalasztani. Hát, bocsánatot kérek, ha mi az anyagi igazságot keressük, ami pedig a sajtó tekintetében nagyfontosságú és elengedhetetlen követelmény, akkor meg kell engedni a végtárgyaláson is a valódiság bizonyításának ugy kezdeményezését, mint általában minden bizonylat felhasználását, akár kell elhalasztani amiatt a tárgyalást, akár nem kell. Mert azt a haladékot, azt az időt, amely ily módon elvész, nagyon könnyű behozni azáltal, ha az uj végtárgyalási határnapok kitűzésében a törvényben igen rövid időközök állapittatnak meg, amelyeken belül köteles bizonyítékait előadni az, aki a valódiságot bizonyítani akarja s viszont a bíróság köteles ilyen rövid időközben kitűzni, az utolsó, második végtárgyalási határidőt. (Élénk, helyeslés a baloldalon. Mozgás és zaj a jobboldalon.) Kérem, én elismerem, (Halljuk! Halljuk!) hogy az eljárás gyorsítása a sajtónak is, esetleg a sajtó által megsértettnek is, de a közügynek is eminens érdeke, de az eljárás gyorsítását . . . (Zaj a jobboldalon. Halljuk! Halljuk! Félkiáltások a baloldalon: Lehetetlenség ilyen zajban tárgyalni! Elnök csenget.) . . . részben azon a módon, amelyet éj) előbb említettem, részben azáltal kellene megvalósítanunk, hogy ezen törvényjavaslat számos olyan intézkedéseit, amelyek épen az ügy elintézését elhúzni alkalmasak, de egészen feleslegesek, elimináljuk.