Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-499

499. országos ülés 19ík január 22-én, csütörtökön. 409 lévén önök között szakember. Hiszen nemcsak egy azonos szövegű, azonos tartalmú és azonos terjedelmű közleménynek, de ilyen hirdetésnek közlése oly váltakozó, oly különböző, hogy az egyik lap számithat érte 5 forintot, a másik meg 500 forintot és méltóztassék elhinni, az egyikben sok talán az 5 forint is, a másik lapban pedig talán az 500 forint is kevés. Hogy többet ne mondjak, tulhatják azt, kormányzat tagja is, akik szintén adnak fel hirdetéseket és adnak pausálékat is. Igaz, hogy a régi időkben ezekkel az úgynevezett állami pausálékkal egészen máskép voltunk, mint ma. A régi időben feladott hirdetéseket elsősorban az államvasutak igazgatósága, amelyekről lehet eltérő a vélemény, hogy azokat a menetrendeket, vagy pályázati hirdetéseket kell-e a napisajtóban közölni, vagy sem. En mindenesetre amellett vagyok, hogy igenis, kell ezeket közölni, hogy a nagyközönségnek tudomására jöjjenek különösen ezek a pályázati hirdetések. Hiszen úgyis sok visszaélést emlegetnek. Nemcsak ma, de a régi időben is szó volt visszaélésekről, különösen az ilyen államvasuti dolgoknál és nagyon is szükségesnek tartom, hogy a napisajtóban közzététessenek ezek a pályázati hirdetések. De most már megszűnt ez a régi szokás. A régebbi világban a régebbi kormányok az ilyen hirdetéseket kizárólag azokban a lapokban adták ' fel, amelyeknek elterjedtségéről, olvasottságáról meg voltak győződve és tudták, hogy ez a hirdetés tényleg a kivánt czélt szolgálja, tudniillik hogy az a hirdetés, az az ajánlati vagy akármilyen felhivás, vagy akármi más, amit ők pénzért adnak fel, tényleg a szakköröknek, az érdekelteknek és a nagyközönségnek tudomására jusson. Ma már ez is pártpolitikai monopólium lett pár esztendeje, ezek felett is nem is a kereskedelemügyi minister rendelkezik ; Jeszenszky ur dirigál ebben is, mint ahogy sok más dologban. Tisztára pártpolitikai monopólium lett az állam pénze, a nép fillére. Nem azt nézik, melyik újságnak milyen nagy a publikuma, az elterjedtsége, pedig ép a kereskedelemügyi kormányzatnak módja van a legkönnyebb szerrel erről meggyőződni. Van olyan hetilap, amelyet mi, akiknek kötelességünk minden újságot megnézni, még a hirdetési részt is el kell olvasnunk, sohasem látunk. Ebben benne van az államvasuti hirdetés, mert valamelyik szerkesztője, valamelyik munkapárti képviselő kortese volt. Legújabban — ez már vagy hatéves politika a kormányzatnál — nemcsak a kereskedelmi kormányzat szüntette meg ezeket a hirdetéseket a lapoknál, ha ellenzékiek, hanem a vallásügyi ministeriumban, az igazságügyministeríumban és nnnden minis ieriumban az a szempont, hogy az a lap, akármilyen eldugott faluban is jelenik meg, a munkapárt czéljait szolgálja-e, vagy pedig az ellenzéket, a nemzet ügyét. A büntető rendelkezésekre vonatkozólag van még egy dolog. Azt mondja t. i. a 24. §., hogy, aki akár kifejezetten, akár burkoltan a nemi életre KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXI. KÖTET. vagy a nemi betegségek megelőzésére vonatkozó szeméremsértő vagy a közerkölcsiséget veszélyeztető hirdetést tesz közzé, ezzel vétséget követ el. A 28. §. azután beszél a tiltott gyógyító vagy kuruzsló szerek hirdetéséről. Ismétlem, hogy a Magyar Újságkiadók Szövetségében egyetlen olyan kiadó nem volt, nincs és remélem nem is lesz, aki pártolná azt, hogy a sajtó orgánumaiban, akár a szövegrészben, akár a hirdetési részben szeméremsértő vagy a közerkölcsiséget veszélyeztető hirdetések jelenjenek meg. De méltóztassék nekem olyan fórumot megmutatni, amely szabatosan meg tudná határozni, hogy mi sérti a közerkölcsöt, mi szeméremsértő, mi vonatkozik a nemi életre. Nem férne bele ebbe a nagy országházába az a könyvtár, amit már összeirtak ezekről a kérdésekről tudományos alapon. Hát ki tudja ezt meghatározni? Azt hiszem, senki sem. A kormányzatnak ismét nagyon könnyen módja lesz itt, ha akarja, olyan vexatorius eljárást csinálni ebből, hogy azt minden ellenzéki kiadó majd megsínyli. Másrészt az van mondva, hogy büntetni kell ezért a kiadót, még pedig óriási nagy büntetéseket szab meg a javaslat. Ma már vannak, hála istennek, olyan lapok Magyarországon, amelyekben egy ünnepnap 50—60 oldal hirdetés is megjelenik. Ott van például a Pesti Hirlap, ahol olykor 10—20 sőt 30 oldal apróhirdetés is van. Hogy képzeli azt Balogh igazságügyminister ur, hogy Légrády Ottó, a lap tulajdonosa, odaül, vagy a szerkesztő, vagy a nyomdász, vagy akárki más és elolvassa azt a sok ezer apróhirdetést, amelynek csupán a felvételével 10—15 ember foglalkozik 1 Ez képtelenség. Méltóztassék itt is a fokozatosságot megállapítani, tessék büntetni elsősorban azt, aki ilyen szándékkal egy hirdetést feladott, mert az tudatában volt annak, hogy hirdetésével szemérmet akart sérteni, nála ennél fogva a tendenczia világos, ő legyen tehát elsősorban felelős is. Azután állítson a t. minister ur talán egy felelős hirdetéskezelőt, hogy minden kiadóhivatalban legyen valaki, aki a hirdetéseket köteles elolvasni, de a kiadótól nem lehet kívánni, hogy minden hirdetést elolvasson. Hiszen lehetséges, hogy a kormány — minden rosszat feltételezek róla — maga adat fel ilyen hirdetést, vagy pedig a konkurrenczia csempészi azt be. Nem akarom ugyan hosszabbra nyújtani beszédemet, de mégis hoztam magammal példákat olyan hirdetési szövegekre, amelyekből senki a világon, ha nincs egy kicsit megfertőzve, nem tud semmi rosszat kisütni, de amelyeket én, aki a hirdetési ügyekben bizonyos mértékig szakembernek tartom magam, felismerek és nem vennék fel. Nyugodtan felolvashatnám azokat, senki sem találna bennök botránkoztatót. Már most, ha egy ilyen hirdetést valamely lap kiadóhivatalához elvisznek, az a hirdetéskezelő tisztviselő honnan tudja azt, hogy abban olyan czélzás foglaltatik, amely a szemérmet vagy a közerkölcsöt sérti ? így megtörténhetik, hogy aki egészen jóhiszeműen, öntudatlanul a maga becsületes kötelességét tel52