Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-498

390 498. országos ülés Í9H január 21-én, szerdán. múlva egyenesen töröltetett. Nem is tudom, tett-e a kormány ezen fontos ügybe valamit vagy sem. Én azokat a veszélyeket igenis nagyoknak tartom. Megengedem, ez a nép ma nagyon jó, ehhez igen nehéz hozzáférni. Nehéz ezt a népet felizgatni, de mégis jöhetnek olyan idői, mikor már késő lesz rajta segíteni. (Igaz! TJgy van! bál felöl.) Mert aki ismeri ezeket a vidékeket, ahol ezek a ruthének laknak, igen hamar tisztában lehet azzal, hogy igen könnyű lesz ahhoz hozzáférni és egy olyan kulturátlan népet mindenféle izgatásnak kitenni. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) Én bejártam Európának nagy részét, néztem az életet mindenütt, de mondhatom, sehol, még a Balkánon sem találtam olyan kulturátlan népet, mint nálunk a rutén vidéken. Nem hiszem, hogy le fogom tudni irni azt az elhagyatottságot, azt a szomorú állapotot, amelyben ezek az emberek leledzenek. Én turisztikai szempontból egy nagy utat tettem Mármarosban és azt tapasztaltam, hogy ha a tudósok az ezer év előtti ember kultúráját akarnák bemutatni, nem találhatnának arra jobb példát, mint ezt a népet mai állapotában. (Igaz ! TJgy van! balfelöl.) Intenczióm, melylyel interpellácziómat befejezem, igen nemes. En közel állok ehhez a néphez, amelynek érdekében felszólalok. (Éljenzés balfelöl.) Szeretnék rajta segíteni és szeretném az államnak és mindenkinek figyelmét felhívni, hogy ezt így hagyni nem szabad. (Általános helyeslés.) Leirok egy kulturképet, amelyet láttam és megfigyeltem. Tettem egy utat Kőrösmezőről messze a hegyekbe és megtörtént, hogy hosszú vándorlás után bejutottam egy faluba. Mit találtam ott? Száz csoda alkotmányt fából, sárból összetapasztva, amelyet háznak nem lehet nevezni, de még csak viskónak sem. A viskó falán 30—40 czentiméteres lyukak vannak, amiket ablaknak neveznek. Nem nyithatók ki, óvatosságból, nehogy a meleg kimenjen. Itt lakik a ruthón. Benyitottam egy ilyen lakásba; ott találtam a tíztagú családot borjuk, malaczok társaságában. Nem tudom leirni, mit éreztem abban a pillanatban, amikor ezt az állapotot láttam. Ilyen viskókban él a falu népe. Legtöbbjében egyetlen kultúrintézmény a korcsma, amely rendszerint a falu közepén van. Ez a tanácskozási termük, a kaszinójuk. A korcsmárosnál kapják az első jogi tanácsot, ott kapnak kölcsönt nagy kamatra, ott szerzik be legprimitívebb szükségleteiket, még a gyermekek is oda járnak. Ott kapják azt a nektárt, denaturált spiritusz alakjában, amelytől azután elkábulnak. A rutén paraszt élete, nyomorgása, az a munka, amit a hegyekben végez, megindító. És mégis ragaszkodik ehhez a röghöz. Ha legelője nincs, amint hogy nincs, kénytelen a tilosba menni. Fája ha nincs, lopni kénytelen. Akkor ismerkedik meg a szolgabiróval és a közigazgatás áldásaival. De ismer egy másik urat is, a körjegyzőt, aki szintén meglátogatja kétszer-háromszor egy évben? De miért jön? Hogy adót szedjen, elvegye a filléreit. így ismeri az urat és amikor megismerte, fél tőle és bizalmatlan iránta. Ahol már van talán pap, tanitó, ott valamivel vigasztalóbb a kép, de a rutén maga, annak gondolatvilága, erkölcse, élete mindig ugyanaz. Külsejében, amint látjuk ebben a schizma-pörben, mintha a tüdővész legelőrehaladottabb stádiumában volna. Ilyen mármarosi rutén. Azt kérdem, lehet-e ilyen állapotokat tovább tűrni ? Lehet-e csodálni, ha ez az ember felizgatható ? Lehet-e ilyen közigazgatás, ilyen állapotok t mellett egy népet tovább kormányozni? És lehet-e tőle zokon venni, ha vallási fanatizmusában, egy agitátor által felizgatva, talán valami olyat követ el, ami az állameszmével ellenkezik? Meg vagyok győződve, hogy ha valahol jó papja van, és ha a közigazgatás jó, alig hihetem, hogy ezt a népet meg lehetne rontani. (TJgy van! balfelöl.) De az idők változnak, a czivilízáczió is fejlődik, lassan hozzáférnek bizonyos eszmék ehhez a néphez. Azért mutatom be az embert, annak kultúráját, hogy a képviselőház maga is ítéletet mondhasson erre a perre vonatkozólag. A bűnper anyagával, a vádirattal, stb. Daczára ennek, hogy szeretnék jogos kritikát is mondani, nem akarok foglalkozni, mert bírái elé utaltatott az ügy és a tárgyalás folyamatban van. De a t. képviselőház megengedi nekem, hogy mégis egy pár anomáliára rámutassak. Az első az, hogy kifogásolom a delegált biróságot. A minister ur delegált három bírót a máramarosi törvényszéktől; azoknak egyike sem birja ennek a népnek a nyelvét (TJgy van! TJgy van! a baloldalon.), nem ismeri annak a néjuiek erkölcsét, gondolatvilágát, vallását. Mikor mi arról beszélünk mindig, hogy közvetlenség legyen, akkor lehetetlen, hogy három biró közül legalább egy ne legyen, aki a néppel érintkezni tudjon. Tovább megyek: ott van a tolmács. Figyelemmel olvasom a tárgyalást és nekem azon szomorú tapasztalatra kellett jutnom, hogy még a tolmács sem érti annak a népnek a tájszólását. (Halljuk ! Halljuk! a baloldalon.) Egyetlenegy talán, a főügyész volna, aki görög-katholikus, de arról sem vagyok meggyőződve, hogy ismeri-e ennek^ a népnek a nyelvét és gondolatvilágát. És mindjárt megmondom, hogy miért mutatok én erre rá. Azért, mert ott óriási fogalomzavarok vannak. Pl. az újságok is irnak arról a dologról, hogy sokszor említés tétetik a czárról és akárhányszor a »czár« kifejezés előfordul, mindig azt hiszik, hogy ez az orosz czár. Hát aki az ó-szláv liturgiát érti, az mindjárt tisztában van vele, hogy erről szó sincs. A czár