Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-498

Í98. országos ülés 19lí január 21-én, szerdán. 385 kaucziót; az 1904-iki törvény, — pedig kegyes engedelmével — minden mellett szól, csak épen nem az ő álláspontja mellett, mert a mi kifogásunk nekünk a kauczió ellen van, az a preventív jellege a kaucziónak, mint előzetesen követelt biztosítók a majdan valószínűleg elkövetendő bűntettek vagy vétségek szempontjából. Már pedig az az állam, amely polgárairól nem azt a prezumpcziót állítja fel, hogy azok tisztességes emberek és vétkezni nem fognak, hanem az ellenkező prezumpcziót állítja be . . . (Zaj a jobboldalon.) De t. uraim, amikor az osztrák törvény kimondja, hogy megszüntethető a lap, hogyha a kártérítést fedezni nem tudja, akkor már jogerős Ítélet van, akkor már konstatálva van, hogy az illető bűntettet vagy vétséget követett el, ott már egy birói Ítélettel statuált állapot van. Az előzetes kaucziót tehát a t. minister ur bizonyára nem védelmezheti az osztrák törvénynek ezen paragrafusával. T. uraim, látom, hogy szándékom ellenére a polémia területére mentem volna át. Azt hiszem, elég objektív voltam, de letérek róla. (Halljuk! Halljuk !) Azonban én magam is egy konfesszióval fogok mostani feladatom megoldásához. Engem is egy mulasztás terhel, t. i. az a mulasztás, hogy a múlt alkalommal, amikor a sajtőjavaslat érdeméhez hozzászóltam, hosszabb időt kellett beszédemmel eltölteni és egy igen lényeges pont tekintetében adós maradtam a felvilágosítással, illetőleg az ellenzéket terhelő ellenőrzési kötelesség lerovásával. Én, t. minister ur, amikor a kauczióra vonatkozó horvátországi híradást olvastam, akkor láttam, hogy én milyen nagy hibát követtem el, hogy vissza nem éltem türelmükkel és hosszabb ideig nem fejtegettem ezt a kérdést, pedig, ha talán még neheztelésüket vontam volna is magamra, mégis kötelességem lett volna ezt megtenni. Nekem az a meggyőződésem, •— és itt nem tisztán a minister úrról van szó, hanem most korszakot fogok megvádolni — hogy ezen a téren Magyarország törvényhozását sajátságos nonchalance, sajátságos mulasztás terheli a tekintetben, hogy a létező közjogi alaptörvények végrehajtása egyszerűen elmaradt. Nem is veszszük észre, hogy a magyar állam felségjogaiból egy-egy gyöngyöt, egy-egy éket hogyan törnek ki naponként. Én talán merészen, de mégis azt a tételt exponálom, mert nézetem és meggyőződésem, — ha tévedek, czáfoljanak meg, t. uraim, nagyon szívesen fogom magamat meggyőzöttnek beismerni — hogy ez a sajtójavaslat, ugy amint jelenleg a ház előtt van, ebben az alakban szavazás alá nem bocsátható. Tisztelt uraim, ne ijedjenek meg; (Derültség a jobboldalon. Felkiáltások a jobboldalon : Nem ijedünk meg! Mozgás a baloldalon.) önöktől függ, hogy mit fognak cselekedni. Az én kötelességem csak az, hogy a t. kéjDviselőházi többséget és a nemzetet figyelmeztessem arra, ami becsületes meggyőződésem szerint a törvéKÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXI. KÖTET. nyékből következik. (Mozgás a jobboldalon. Halljuk! Halljuk ! balfelöl.) Engem arra, hogy lelkiismeretesebb és behatóbb vizsgálat tárgyává tettem ezt a kérdést, azok a szimptomák köteleztek, amelyek a Horvátországgal fennálló viszony tekintetében, az u. n. paktum tekintetében, legutóbb felmerültek. Én ezeket csak röviden jelzem, indokolásául annak, hogy nem kedélybeli és nem ellenzéki viszketeg dolog az, amiért beszélek, hanem história. Már az a tény, amit már múltkori beszédemben voltam szerencsés érinteni, hogy Horvátország területén akkor, amikor a baráti ölelkezés, az engesztelődés ünnepe bekövetkezett, deczember 2-ikán ezt nagy tüntetéssel ünnepelték meg, egyházilag, stb.; feltűnt nekem és a balkáni viszonyokkal ismerős ember előtt minden apróbb szimptoma kell hogy figyelemben részesüljön. A második dolog, ami feltűnt nekem, az volt, hogy Boszniában, amely pedig a törvény szerint Magyarországhoz tartoznék, már kezd a német nyelv államnyelvvé lenni a vasutak területén, anélkül, hogy a magyar törvényhozás erről tudna. A harmadik volt az, hogy mikor hivatalos nyilatkozatokat olvastam, láttam, hogy a horvátországi képviselő urak szorgalmasan hangsúlyoznak két dolgot. Az egyik az, hogy magukat folyton delegátusoknak nevezik, magyar delegáczióról beszélnek, és ami még ennél is fontosabb, hogy folyton használják ugyan az államközösség kifejezést, de nem oly értelemben, mint ahogyan az 1868 : XXX. t.-czikkben az államközösség le van fektetve, hogy tulajdonképen egy állami szuverenitás van és a mellett van egy autonómia. De ők ezt ugy magyarázzák mint Pliverics, hogy itt personal unióról van szó, melyben két állam együttes közösségéről van szó. Ehhez a kérdéshez fűzöm már most fejtegetéseimet. Még csak annyit, hogy a lelkületre, az animusra nézve nem hiszem, hogy jó szimptomának kellene vennünk azt, hogy a t. ministerelnök ur legutóbbi látogatása alkalmával, bizonyára nem jó szándékból, legalább nem saját jóindulatából, a német nyelvet használta Szent István koronájának területén. (Igaz 1 Ugy van.

1 a baloldalon.) Gr. Apponyi Albert: Még majd beszélünk erről! Polónyi Géza: Inkább csalódjam, de kérném : ha Magyarország ministerelnöke vagy mondjuk igy: Horvátország és Magyarország közös ministerelnöke, a Szent István koronájához tartozó birodalomnak ministerelnöke azon a területen, amelyen ő hivatalos minőségben, mint a magyar állam képviselője megjelenik, kénytelen németül beszélni, e mögött talán mégis az rejlik vagy legalább is annak jogos föltevése rejlik, hogy talán nem szívesen vagy egyáltalában nem hallgatták volna meg, ha magyarul beszél. Én ma ezzel a kérdéssel sem szándékozom 49