Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-497

840 4,97. országos ülés 19Pi január sfi-án, kedden. ember és akkor a kártérítés összege 5—10 K lesz. Az az újságíró azonban egy ugyanolyan czikkel megrágalmazhatja pl. az Unio-klubot, a milliomosok klubját, ahol szintén a felek vagyoni viszonyait kell figyelembe venni. Hogyan fog állani ebben az esetben a mérleg? De mondjuk megrágalmazza az ujságiró az államot, a ministeriumot, egy nyilvános számadásra kötelezett vállalat igazgatóságát, ahol köztudomás szerint nagy vagyonú emberek vannak. Mit akarok én ezzel kimutatni ? Azt, hogy törvényjavaslatot szerkeszteni ugy, hogy oda nem illő, egy más rendszerbe tartozó uj fogalmat dobni bele és azt ilyen pongyolán megszerkeszteni, nézetem szerint nem szabad. A felelős ministernek kötelessége legalább is az, hogy mielőtt a törvényhozás elé bocsátja a javaslatot, azt megnézze, megfontolja, előzetesen kikérje a véleményeket és a vélemények kereszttüzében kiforrt, megállapodott szöveget hozza ide. Akkor nem fog megtörténni az, hogy módosításokról tárgyal, azokat visszavonja, megint visszacsinálja és igy bizonytalan állapotot teremt. Hogyan állunk már most ezen kérdés lényegével? Itt megint egy hypokritaságra találok. Az igazságügyminister ur a kártérítés kérdésében akként szabályozza a jogviszonyt, hogy expressis verbis kimondja, hogy a kiadóval szemben a kártérítés megáll, azonban mikor a terjesztés meggátlásánál előfordulható visszaélésekről van szó, akkor már a kiadónak vagy a nyomdatulajdonosnak nincs meg ezen javaslat szerint a kártéritési igénye. Az igazságügyi bizottság nagy kegyesen felvette a 49. §-ba, hogy az esetben, ha az előzetes lefoglalást a vádtanács megsemmisítette vagy az később tárgytalanná vált, jogosítva van tényleges kárának megtérítését követelni. Micsoda anomáliára vezet ez a dolog? Erre érdekesen rá lehet világítani a következővel: Az a kártéritési kötelezettség, az egy magánkötelezettség. Az én álláspontom szerint — kíváncsi vagyok a minister ur elfoglalt álláspontjára — ez megvan ma is és pedig ugy a kiadóval, mint a kincstárral szemben is. De miért nem adunk ennek kifejezést a törvényben? Már a római jog ismerte azt a tételt, hogy ha én valamely jogellenes tényemmel másnak jogkörébe belenyúlok, ezen ténynyel kötelezem magamat a kártérítésre. Ma teljesen tisztában vagyunk azzal, hogy a kártérítés nemcsak szerződésből, tiltott cselekvésből, vétségből, hanem mint Zsögöd mondja, olybá vett vétségen kívüli cselekményekből is száraiazhatik, sőt tisztában vagyunk azzal is, hogy a törvény által kifejezetten megengedett cselekvések is kártéritési kötelezettséget vonnak maguk után. Csak ugy fejből mondom, t. képviselőtársaim tudni fogják, hogy a vadászati törvény is statuál olyan jogot; a vadért, amely künn sétál, a vadászterület tulajdonosa kártérítéssel tartozik; a halászati törvényben hasonló van, ott van az 1880 : XXI., az 1880 : XXH. törvény, az állami számvitelről szóló törvény; ott van a méhraj, mely szabadon elrepül, jogom van üldözni, törvény szerint nem követek el büntetőcselekményt és a kárért mégis felelősséggel tartozom. Ki van mondva, hogy az állam és a törvényhatóság a maga közegeiért felelősséggel tartozik, bizonyos korlátok között. Az államszámviteli törvény, az 1897 : XX. t.-czikk 59. §-ában kimondja, hogy a vagyonkezeléssel megbízott állami tisztviselőnek minden, e minőségben elkövetett kár okozásáért a visszkereseti jog fentartása mellett a kincstár elsősorban felel. Már most, hogy ez igy van, hogy a kártéritési igény ma is a tényleges jogszabályok szerint az állammal szemben is fennáll, ha engem egy szolgabíró, egy polgármester, vagy nem tudom én, alispán szabad terjesztési jogomban gátol, az nem lehet kétséges. Miért ? Mert a 9. §. ebben a törvényben egy jogot statuál, amely azt mondja, hogy sajtóterméket a törvény korlátai közt mindenki szabadon terjeszthet. A törvény korlátai közt. A törvény korlátainak igyekszem megfelelni, azonban az illető urnak más a felfogása. De legyen eklatánsabb a példa: szándékosan akar nekem kárt okozni. Ezért az ő jogára való hivatkozással — bár én megtartom a törvényt — a terjesztésben meggátol. Mi történik ? 0 egy statuált joggal szemben jogellenesen belenyúlt az én érdekkörömbe és azáltal nekem vagyoni kárt okozott. Mi is a természetszerű konzekvenczia ? Az, hogy ezért kártérítéssel felel nemcsak ő, hanem az őt alkalmazó intézet, — általánosságban használom a kifejezést — legyen az törvényhatóság, legyen az állam. De hogy én nem valami Kolumbusz tojását tárom itt fel és hogy ebben a kérdésben nem magam állok ezzel az állásponttal, ezt egyrészt a Curiának eddigi gyakorlata, amely — elismerem — kissé ingadozó volt mostanáig, igazolja, de másrészt a legfényesebben igazolja a polgári törvénykönyv tervezetének szövege, amelyet a t. igazságügyminister ur nyújtott be, amely szórói-szóra ezeket a jogelveket mondja ki. Most jut eszembe, hogy az igazságügyminister ur első felszólalásában reá is mutatott arra, hogy öt-hat hónap múlva véli ezeket a kérdéseket tárgyaihatóknak. A sajtó azonban lehetetlen végveszélybe döntené ezt az országot, ha a kártéritési kérdést nem most, öt hónappal előbb szabályoznók. Valami ilyes szavakat használt. Már most, miből indultam én ki? Én azt mondom: az igazságügyminister ur az 1458. §-ban kimondja először a gondatlanságot, — ez az u. n. ex delicto kötelem — amikor deliktuózus kártérítési kötelem keletkezik. Érdekes azután az, hogy az 1460. §-ban csinál egy kivételt : hogy »aki jogát gyakorolja, az nem fe-