Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-497

497. országos ülés 1914 r január 20-án, kedden. 341 lelős az ebből másra háruló kárért, kivéve, ha jogát nyilvánvalóan csak azért gyakorolja, hogy ezáltal mást kárositson«. Tehát itt kiveszi azt, hogy: aki jogát gyakorolja és ezzel okoz kárt. Azonban, minthogy nincs megnevezve a közhivatalnoki fogalom, nyilvánvalónak tartom, hogy ez egyrészt csak ezekre vonatkozik, másrészt pedig, akármiként álljon a dolog, ebből csak azt tudom kiolvasni, hogy egy kivételt statuál és ilyen esetre csak a szándékosan okozott kár megtérítését akarja törvénybe iktatni. Folytatja azután a tiltott cselekményeket általában ezen fejezet alatt, majd jönnek az egyes specziális tiltott cselekmények. Ezeket felsorolja és akkor jön a következő definiczió. (Olvassa): »Közhivatalnok (köztisztviselő),• aki hivatali kötelességének vétkes megsértése által másnak kárt okoz, köteles a kárt megtériteni. Biró az Ítélethozatalnál elkövetett kötelességsértés miatt csak ugy felelős, ha szándékosság vagy súlyos gondatlanság terheli. Ugyanez a korlátozás áll, ha közhivatalnok oly ügyben okozta a kárt, amelyben czélszerüségi tekintetek szerint kellett eljárnia«. (Nagy zaj jobbfelöl. Halljuk! Halljuk! halfelöl,) Elnök (csenget): Csendet kérek. Polónyi Dezső: Következik azután a harmadik fejezet, a véletlen károkozás fejezete, amely ezt mondja, amint előbb voltam bátor rámutatni (olvassa): »Aki másnak valamely jogvédte érdekét jogellenesen, de véletlenül sérti meg, az a sértettnek ebből eredő vagyoni kárát, ha máshonnan meg nem térül, annyiban köteles megtériteni, amennyiben ezt fenforgó körülményekre, különösen az érdekelt felek vagyoni viszonyaira való tekintettel a méltányosság megkivánja«. Tehát az alaptétel, a méltányosság, a kártérítési kötelezettség tekintetében statuálva van. De legjobban érdekel bennünket az 1495. §., amely szerint: »Az állam felel azért a kárért, amelyet hivatalnokai a hatáskörükhöz tartozó hivatalos eljárásban vagy a reájuk ruházott hivatalos hatalom felhasználásával harmadik személynek jogellenes és saját felelősségüket is megállapító cselekménynyel okoznak«. Egyéb olyan kárért, amelyet a hivatalnok az 1. bekezdésben meghatározott módon harmadik személynek jogellenesen, de vétlenül okoz, az állam csak az 1886. §. korlátai között felel. Az 1486. §. megmondja, hogy a tényleges kárért felel. Hogy ez a fogalmazás helyes-e vagy nem helyes-e, arról nem vitatkozom. E javaslatot az igazságügyminister ur a t. ház elé terjesztette és így erről e helyen még úgyis lesz vita. Azt mondja végül ez a paragrafus: »Az 1—3. bekezdések szabályaihoz képest felelnek a törvényhatóságok és a községek is azért a kárért, amelyet tisztviselőik harmadik személynek okoznak«. Ebben a pontban pedig nincsen már benne az 1486*. §-ban foglalt korlátozás, tehát a községek és a törvényhatóságok felelősek teljes mértékben a tisztviselők által még vétlenül okozott károkért is. T. képviselőház! Mikor én egy kódexben szedem össze és terjesztem a t. ház elé a jogszabályokat, ez lehet helyes vagy nem helyes és lehetnek efelett elvi eltérések. Azonban h gyakorlat meglehetősen egyöntetű aziránt, hogy a quasi delictuosus cselekményeket a delictuosus cselekményekkel egyenrangúnak ismeri el és mikor ezt az elvet igen helyesen ide hozom a törvényhozás elé, kérdem, micsoda szine van annak, hogy akkor egy más törvényjavaslatban a kiadók javára szolgáló kártérítési jogot statuálok és ha ez így áll, mi igazolja itt a minister ur jóhiszeműségét? Micsoda értelme van annak, nem önmagát amit ja-e a *t. igazságügyminister ur akkor, amikor nyilván szándékosan ki akarja ezt hagyni, de ugyanakkor a másik javaslatba felveszi? Mert ismétlem és vallom, álláspontom az, hogy az ilyen terjesztési, mondjuk, törvényellenességekkel szemben a kártérítési jog igénybevételével bíróságnál bármikor lehet elégtételt keresni. Ez a felfogásom a pályaudvarokról való kitiltást illetőleg is, amikor is a mai jogállapot megadja a jogot, hogy a bíróságoknál keressünk megfelelő elégtételt kártérítés alapján. Mint jogász bármiféle ügyben, bármiféle formában vállalom, hogy az erre vonatkozó jog érvényesíthető. Azonban, t. ház, az igazságügyminister ur álláspontját ón sem ismerhetem máshonnan, mint ebből a két javaslatból. Az egyik javaslatban megvan ez az álláspontja, ennek kifejezést ad. De beterjeszt most ide egy törvényjavaslatot, amelyben szerintem egyáltalán nem való kártérítési kérdésnek a rendezése van és itten egyszerűen csak egyoldalúan kívánja szabályozni a kérdést. Kit áltat ezzel az igazságügyminister ur? Bennünket nem, mert hiszen ha nem akarja megadni, akkor a másik javaslatban sem volna bent, de ha már meg akarja adni, akkor miért nem veszi fel itt is ? Ez olyan kérdés, amely meggyőződésem szerint ismét nagyon alkalmas arra, hogy bizonyos irányú elvi megállapodás jöjjön létre hallgatag és megszűnjék köztünk az a nagy ellenzés, de mindaddig, míg ezt látjuk ós míg azt látjuk, hogy a rendelkezésekből csupán azokat tartja fenn a javaslat, amelyek a kiadók ellen irányulnak, viszont pedig az o javukra szolgáló rendelkezéseket egyáltalán mellőzi, ne csodálkozzék azon, hogy az ellentétek oly nagyra tornyosulnak és hogy ilyen viszonyok közt sokszor olyan érvelés is elhangzik itten, amely azután arra a hiedelemre nyújt alapot a t. minister urnak, hogy az ő jóhiszeműségét vonják kétségbe. A magam részéről most már nem kívánom a t. ház türelmét tovább igénybe venni. (Halljuk ! Halljuk!) Befejezem beszédemet; hiszen előrebocsátottam, hogy rendkívüli viszonyok és