Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.
Ülésnapok - 1910-497
497. országos ülés 191í január 20-án, keAden. 339 birót találni, aki ezzel a lapprodukczió arányával eljárni képes volna. Az pedig, hogy a bűncselekmény elkövetését utólag megfelelő represzszáliákkal toroljam meg, hogy ezzel kevesbedjék azon eshetőségek lehetősége, mikor az előzetes lefoglalásra szükség van, természetes. Ha pedig egyszer kivételes állapotok lépnek életbe, azokban úgyis megszűnik minden ilyen jogszabály érvénye. Ezen elvi álláspontra tekintettel és mert az előzetes lefoglalásnak megengedése számtalan visszaélésre ad alkalmat, amint Kossuth Lajos is megmondta, hogy ö tudja, hogy minden követelést 32 évig lehet behajtani és kamatot 6 százalékot lehet szedni, de hogy a czenzor működése mikor lehet helyes és mikor nem, azt nem tudja megmondani, ugyanezt az előzetes letartóztatásról is el lehet mondani és mert annyi bonyodalom, kártérítési igény stb. származik belőle, igazán nem érdemes olyan csekélyeshetőségek miatt ezt a kérdést elvileg fentartani, mikor segítséget ugy sem érünk el vele. Fentartanám esetleg abban a formában, hogy bizonyos társas bíróság rögtön eljárva rendelné el, azonban abban a formában, mint ma történik a lapoknál, hogy formálisan lesik a példányoknak kiontását és akkor biró és ügyész egyszerre postamunkával, felületesen — mert hiszen máskép lehetetlen csinálni — hozzon egy határozatot, melyet a rendőrhatóság foganatosítson, ezt én megfelelő berendezésnek és az állam szempontjából szükségesnek sem tartom. Az idő előrehaladottságára való tekintettel (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) méltóztassék nekem megengedni, hogy rátérjek arra a kérdésre, amelylyel tulajdonkép foglalkozni kívánnék s ez érinti a sajtótörvénynek 39., 40., továbbá kapcsolatban a 9. §-át és az igazságügyi bizottság szövegezése szerint a 49. §*t, hol a kártérítési igény bizonyos esetekben meg van állapítva. Lehetőleg rövidre fogom ezt is, mert nem akarnék túlterjengőssé válni. (Halljuk! Halljuk ! balfelöl.) A javaslat 39. és 40. §-a, miként ezt bőven kifejteni hallottuk, drákói rendelkezéseket tartalmaz, melyeknek éle a kiadók és a laptulajdonosok ellen van irányítva és amelynek kielégítési alapul bizonyos kauczió van odaállítva, melyet nem azért nem említettem meg felszólalásom keretében, mintha helyeselném, hanem mert épen ezen kérdésnél kívántam rátérni. Természetesnek találhatja mindenki, hogy az ellenzék által elfoglalt álláspontot a magaménak vallom, hogy t. i. nemcsak nem felemelendőnek, de eltörlendőnek tartom. Ez a 39. §. ugy van megszövegezve és oly módon állapit meg ide nem tartozó jogviszonyt, mely egyenesen az anyagi igazságba, a tárgyilagosságba ütközik. Elsősorban is kiemelem, hogy a kártérítés kérdésének rendezése semmi szin alatt sem való a sajtótörvénybe. A kártérítés egy szigorúan strikt magánjogi fogalom, mely megfelelő módon — nem akarok most a princzipiumok helyességéről nyilatkozni, — kellő részletességgel ki van dolgozva a polgári törvénykönyv tervezetében, amely a t. ház előtt fekszik és amely remélem, hogy nemsokára, bár óhajtásom szerint más kormányzat mellett, tárgyalás alá is fog kerülni. (Derültség bal felöl.) A kártérítés kérdése princzipialiter nem való a törvényjavaslat keretébe. De ha már az igazságügyminister ur jónak látta ezt ebbe a javaslatba belevenni, kérdezem, miért tette azt, hogy mig egyrészt a kiadókkal szemben — szegény Népszava — drákói rendelkezéseket alkalmaz, addig a javaslatban az újságíró, a kiadó kára tekintetében egyetlen rendelkezés sincs ? A kártérítés kölcsönös kötelezettség; beállhat a kötelmi jogviszony az egyik vagy másik féllel szemben; ha tehát már szabályozza ezt a kérdést a javaslat, akkor kötelességének kellene ismernie azt, hogy mind a két fél jogviszonyát szabályozza és pedig paritásos alapon. Itt azonban mit látunk? A kiadó ki van téve annak, hogy bejegyzett czégek fognak alakulni, azzal a meghatározott tendencziával, hogy más foglalkozást nem fognak űzni, mint azt, hogy a rosszhiszeműen megrágalmazottak szerepót fogják játszani. Lesz egy uj foglalkozási ág ebben az országban: a rosszhiszeműen megrágalmazottak foglalkozási ága, amelyből egészen meg lehet majd élni, csak egy kis ügyesség kell hozzá. Ha én pl. segítőtársat kapok, állandóan azt fogom hajtogatni, hogy rosszhiszeműen vagyok megrágalmazva és igy kártérítést fogok szedni pl. — nem a Pesti Hírlaptól, erre nem haragszom — a Budapesti Hírlaptól, addig amig csak birja. E javaslat intézkedései mellett meglesz a lehetőség arra, hogy pl. a szerkesztő és munkatársa összejátszik a kiadó ellen, ha erre megharagusznak; közzétesznek valaki ellen egy szerkesztői üzenetet, amely miatt azután a kiadót fogják elmarasztalni. Ha tehát differenczia lesz egyrészt a szerkesztő és a munkatárs, másrészt a kiadó között, a bosszúnak legegyszerűbb módja az lesz, hogy a kártérítési szakasz alapján elmarasztaltatják a kiadót. (Ugy van! balfelöl.) Ilyen viszonyok között mit látunk ? Látunk olyan lehetetlen rendelkezéseket, hogy a mikor már ily módon van szabályozva a javaslatban a kártérítés kérdése, akkor a minister ur ismét egy uj fogalommal próbálkozik, azt mondja, hogy a kártérités összege az érdekelt felek vagyoni viszonyainak figyelembe vételével állapítandó meg. Nagyon érdekes kijelentés ez, hogy »a felek vagyoni viszonyainak figyelembe vételével«. Hogy nem a tőkének akar a minister ur kedvezni, az bizonyos, mert ő nem gondolt arra, hogy a felek alatt kik szerepelnek. Szerepelhet pl. az újságíró, akinek, mint ő mondja, nincs egyebe, mint a ruhája, ami rajta van; szerepelhet vele szemben egy másik szegény 43*
