Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-497

497. országos ülés 191 Ha közigazgatási tisztviselő jogosan tagadja meg a terjesztés megengedését, vagy jogosan vonja vissza, nem lesz az a közigazgatási bíróság, amely neki igazat adjon és elesik minden gyanú árnyéka. Ilyen nagy kérdésnél, mikor tulajdonképen a legfőbb ütköző pontok egyikét ez képezi, nem tudom megérteni, hogy valaki magát jóhiszemünek aliegálja és azt mondja, hogy nem czélja a sajtótermékek terjesztését a mindenkori hatalom kegyének kiszolgáltatni, de mégsem merészeli bevenni a törvénybe azt a rendelkezést, amely erre vonatkozólag garancziákat tartalmaz s amelylyel el lenne véve az egésznek éle, sőt amelylyel még a mai körülmények között is mintegy hallgatag megegyezést lehetne létrehozni a tekintetben, hogy az uj sajtótörvény létrejöjjön, mert hiszen senki sem akarja mostani, tényleg sok tekintetben viszszás állapotainkat fentartani és átérzi, hogy bizonyos reformokra szükség van; ez azonban nem azt jelenti, hogy a princzipiális rendelkezéseket, azokat a félte őrzött nemzeti kincseket, amelyeket az 1848-iki törvényekben szereztünk meg a nemzet számára, hogy ezeket most ezen az áldatlan és igazán meg nem felelő viszonyok között egyszerűen elkótyavetyéljük. Ha ezeket a princzipiális kérdéseket megtudjuk menteni, ha pl. a terjesztés kérdésében, illetve a terjesztéssel kapcsolatban előforduló jogtalanságokkal szemben a független bírósági oltalmat megtaláljuk, én meg vagyok arról győződve, hogy itt nem szükséges valami nagyobb tranzigálási akcziót megindítani, mert hisz a dolog éle el lenne véve és szabadulna a t. igazságügyminister ur azoktól a vádaktól, mintha ő rendőrállam ministere lenne, aki a liberális elvekkel szemben ilyen elveket képvisel itt. Mondom, az apróbb, kisebb dolgokra nem térek ki és nem kívánnám azokkal a ház figyelmét fárasztani. Az előttem szóló t. képviselőtársam épen a helyreigazitási jog kérdésében oly szépen fejtette ki álláspontját, hogy ahhoz nincs mit hozzátennem. A jog statuálása szempontjából alig van köztünk eltérés, pusztán a stilus meg nem felelőssége képezi vita tárgyát és az, hogy a hatóságoknak olyan korlátlan joga van. Szóval ez nem olyan elvi álláspont, amely az általános vita keretébe tartoznék. Fentartom magamnak a jogot, hogy majd a részletes vita folyamán nyilatkozzam és ennél a paragrafusnál felszólaljak. Itt jövünk azonban egy paragrafushoz, ez a 24. §., ahol megint egy tételt találunk, amelylyel az én állításomat tudom igazolni. A hipokrizis! Megint találunk egy felállított elvet, mikor azonban ennek az elvnek a következményeit kellene megvalósítani, akkor az üres formula mögé bújnak. Mint érdekes dolgot említem meg, hogy tulajdonképen nem is vagyok egészen tisztában, kivel vitatkozzam inkább. A sztrájkkérdésről van ugyanis szó itt és nem tudom, kinek az álláspontját ismerjem el autenf. január 20-án, keddeM. 335 tikusabbnak e kérdésben; az igazságügyminister urét-e, vagy gróf Tisza Istvánét, a ministerelnökét. (Halljuk! Halljuk!) Hogy miért, miért nem, azt ők tudják, hiszen taktika dolgában meglehetősen nagy gyakorlottságra valló módon járnak el, tény azonban az, hogy a szocziálistáknak a magukhoz való édesgetése czéljából nagyhangú elvi kijelentéseket hallunk arról, hogy íme, a sztrájk jogát törvénybe kell iktatni. A sztrájk az igazságügyminister ur szerint nem erőszak, Tisza István pedig tovább megy újévi beszédében és egyenesen azt mondta, hogy csak ha egyfelől nyíltan elismertük a munkások azon jogát, hogy összebeszélés utján szervezkedjenek a munka megszüntetésére és a munkamegszüntetés, a presszionálás eszközével igyekezzenek sorsukon javítani, csak akkor lehet a másik oldalon megtorolni azt, ha a sztrájkolok mások szabadságát fenyegetik. Kár volt nem tisztába jönni előzőleg, legalább egymás között, mielőtt ezeket a szép elvi kijelentéseket a nagy nyilvánosság előtt megtették volna. Nem vagyok azonban azzal sem tisztában, hogy az igazságügyminister ur ezt a kérdést más szempontból mikép fogja fel tulajdonképen. Először talán elmondom nagyon röviden a magam álláspontját, hogy félreértés ne legyen. Egészen kétségtelen, hogy a mai társadalmi viszonyok és berendezések mellett mindaddig, amig én azt látom, hogy ez a munkás teljesen ki van szolgáltatva a tőke kiuzsorázásának, mindaddig, amig azt látom, hogy sokféle okból nem képes részesülni az őt megillető kultúra áldásaiban, mindaddig, amig teljes paritás és egyenjogúság nélkül az alkotmány sánczaiban benne nem lesz és jogait meg nem kapja: nekem az u. n. bérmozgalmak, az u. n. sztrájkmozgalmak feltétlenül szimpatikusak. A munkások kényszerítve vannak arra, hogy végső eszközökkel igyekezzenek társadalmi helyzetüket a mai viszonyoknak megfelelően javítani. Minden emberi érzés azt mondja, hogy az ilyen mozgalmakat szimpátiával kell kisérni. Majd ha a társadalmi viszonyok megváltoznak, majd ha az ő jogtalanságuk paritásos joggá lesz, majd ha politikai jogaikat megkapják, akkor lehet szó arról, hogy a tömeges, hangsúlyozom, tömeges munkabeszüntetések tekintetében valamely megegyezés jöjjön létre. Ennek a kérdésnek t. i. ez a legnehezebb része, mert hiszen minden ilyen munkabeszüntetés óriási károkkal jár és nemzetgazdaságilag teljesen elveszett értékeket jelent. Ha a munkás megtalálja helyét a társadalomban, ha tudja . . . Elnök (csenget): Kérem a képviselő urat, sziveskedjék fejtegetéseit a napirenden levő tárgyhoz kapcsolni. (Nagy zaj és felkiáltások a haloldalon: Arról beszél! Ez oda tartozik! Elnök csenget.) Ne méltóztassék az elnök megjegyzéseit kritika tárgyává tenni. (Nagy zaj.) Szmrecsányi György: Ez oda tartozik!