Képviselőházi napló, 1910. XXI. kötet • 1914. január 12–január 24.

Ülésnapok - 1910-492

96 4,9.2. országos ülés 191b január i3-án, kedden. De a legkevésbbé helyeselhetem az előzetes letartóztatás elvének kimondását, mert hiszen minden, ami a sajtótörvényjavaslat folytán bűncselekményt., esetleg vétséget vagy kihágást képez, többé-kevés bbé nem olyan súlyos horderejű, hogy valakit mindjárt letartóztatni kellene, különösen, ha azért akarják letartóztatni, mert például a tárgyaláson nem jelenik meg. Hisz arra eddig sem volt ok, mert egyszerűen elrendelték az elővezetést s az elég volt. Ez maga még nem delictum, e czél elérésére az elővezettetés eddig is megfelelt, tehát nincs semmi ok sem a letartóztatásra. (Igaz I Ugy van ! balfelől.) A kiadó és a szerkesztőségi tagok közti jogviszony sincs azzal a szeretettel szabályozva, melyet éppen a sajtónak ezek a munkásai megkiván, hatnának, kik igazán életük megrövidítésével éjszakáik feláldozásával teljesitik a közönség iránt való hasznos és nagy szolgálatukat. Hiányolom a javaslatban először is azt. hogy nincs megmondva, mi külömbség van az állandó alkalmazott és nem állandó alkalmazott közt, mert az, hogy irott szerződés van-e egy alkalmazottnak, magában véve nem döntő, hisz tudvalévő, hogy szóbelileg is lehet szerződni és aki azt mondja, hogy beállok erre vagy arra a munkára és igényelek ennyi meg ennyi javadalmazást, az szerződést köt, és ezt éj>en ugy megköti az, aki a legkisebb rendű szolgálatot teljesiti, mint aki a legmagasabb rendűt végzi, akár mint felelős szerkesztő vagy főmunkatárs is. Hogy tehát e tekintetben a jogviszony teljesen 'tiszta legyen, ezen fogalom meghatározást vagy eliminálni kellene innen és egyáltalában az »alkalmazott« szót használni, vagy pedig megállapítani, hogy mit jelent az »állandó« és »nem állandó« alkalmazott. Azonkívül nem látom czélját annak sem — és azt hiszem, a sajtó munkásai sem látják — hogy miért kelljen megrövidíteni a felmondási időt. Ha nekem kedvem van magamat két esztendőre lekötni, miért akadályoz meg ebben a törvény? Hisz egész világos, hogy az, aki két esztendőre le van kötve, mentve van attól a gondtól, hogy kenyerét másképen, más helyen keresse, épen ezért sokkal jobban eleget tud tenni hivatásának. Már most a törvényjavaslat kimondja, hogy egy évnél hosszabb időre nem kötheti le magát a hírlapíró és az ilyen szerződés nem érvényes. Ennek csakis a sajtó munkásai ellen való éle van. Én a sajtó munkásai érdekében megengedhetőnek tartanám a hosszabb időre való lekötést. A felmondási időt szintén kiterjeszteném, mert ilyen előkelő szellemi munkások megkívánhatják, hogy felmondásuk olyan legyen, mint más foglalkozással bíró uri emberé. A kérdés szabályozva van a gazdatiszteknél, akiknek tudvalevően egy esztendei felmondásuk van. Mélyen fájlalom, hogy ez a javaslat ilyen alakban készült el. Hiányzik belőle az, ami minden instituczióban első sorban kell, hogy meglegyen: a szabadság. A szabadság biztosit minden emberi intézménynek boldogulást. És ha látjuk, hogy mindazok a nemzetek, amelyek anyagilag, szellemileg boldogak, amelyek az európai és a nemzetközi világban szerepet játszanak, azok mind a szabadság alapján fejlődnek. Szabadság nélkül nincs kereskedelem, szabadság nélkül nincs ipar, nincs tudomány, nincs közoktatás és merem állítani, hogyha van intézmény, amely igényli a szabadságot, akkor a sajtó az, mert sajtószabadság nélkül a sajtó arra a magaslatra, amelyre hivatva van, emelkedni nem tud. Csak amerikai szabadsajtó és annak egyik képviselője tehette azt meg, hogy milliókat volt képes áldozni ideális czélért, hogy egy Stanley felkeresse az ismeretlen afrikai vidékeket, ami által a kultúrának és a tudománynak óriási szolgálatokat tett. Addig, amig a sajtónak szabadsága nincs, amig a szabadság lehellete át nem hatja annak minden paragrafusát, minden sorát és betűjét, addig én attól üdvös eredményeket nem várok, addig azt a sajtót jónak nem tartom, és azért ezt a javaslatot nem is fogadom el. (Elénk helyeslés a bal- és a szélsobalóldalon.) Elnök: Szólásra ki következik? Hoványi Géza jegyző: Maczky Emil! Maczky Emil: T. ház! Eégen volt, 1877-ben, midőn az egri jogakadémiának elsőéves polgára voltam. Ekkor nyílott meg számomra az az igazán örvendetes esemény, hogy 1848 márczius 15-ónek emlékünnepélyén részt vehettem. Eger városában a márczius 15-iki ünnepélyek abban az időben ugy történtek, hogy a jogi liczeum előtti téren összegyülekezett ünneplő közönség zászlók alatt kivonult az u. n. hatvani temetőbe egy egyszerű sirhanthoz, amely sírhant a kápolnai csatában elesett hősök tetemeit foglalta magában. A sirhantnál megjelenve, az ünnej)ség ugy folyt le, hogy az egri koszorús dalkör elénekelte a Hymnust, utána pedig következett az ünnepély első szónoka. Nagyon hiven emlékszem, hogy az ünnepi szónok így kezdte meg beszédét: Ez egyszerű néma sirhantnak szemlélete képzeletem elé varázsolja a multat, és lelki szemeim látják az 1848—49-iki szabadságharezuak kezdetét, folytatását és végét. (Igaz! Ugy van! a szélsobalóldalon.) Füleimben cseng még a himnusz áriája; hozzád fohászkodom Magyarok Istene, tisztítsd meg sziveinket minden más érzelemtől, és egyedül azon eszmék és érzelmek hassák át egész valónkat, amely eszmék és érzelmek ma 29 éve minden igaz magyar eszét és szivét betöltötték. (Elénk helyeslés a szélsobalóldalon.) T. ház! Ennek az ünnepi szónoknak roppant nagy igazsága volt, mert azóta az én hátam megett is nagy közéleti múlt telt el és meggyőződtem arról, hogy ha én, vagj

r bárki más igaz magyar ember egy oly objektum előtt állhat, mint akkor az az ünnepi szónok állott, lehetetlen, hogy lelki szemei előtt föl ne tárul-