Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-483

372 k-83. országos ülés 1913 november 29-én, szombaton. tovább foglalkozni, hanem áttérek a helyreigazitási jog kérdésérc. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Előrebocsátom, hogy a helyreigazitási jogot magam is jogosult intézménynek tartom, de nem fogadhatom el azt a szabályozást, amelyet a jelen törvényjavaslat kontemplál. Az indokolás mindenesetre túllő a czélon, mikor azt mondja, hogy a helyreigazitási jog a megtámadottnak természetes joga. Hiszen ha a sajtó terén természetes jogokról beszélünk, mindenkinek mégis csak inkább az természetes joga, hogy lapjában azt írhassa, amit ő, nem pedig azt, amit más akar. (Helyeslés balfelöl.) Hogy ezt nem is tekintették természetes jognak a természetes jogokért vivott nagy küzdelem korszakában, arra megint a negyvennyolezas sajtó egynéhány nyilatkozatát idézem. A Pesti Hirlap márczius 24-iki számában, igaz, hogy csak a jegyzet rovatban, a helyreigazitási jogra, vagyis az 1848: XVIII. t.-cz. volt 33. §-ára, amely a végső szövegből kimaradt, azt a megjegyzést teszi, hogy ez a rendelkezés lehetetlenné tesz minden szerkesztést. Hogy miképen kell érteni ezt a kijelentést, azt megmagyarázza a Márczius Tizenötödike czimű lap — amely épen sajtószabadság napján indult meg és annak emlékére vette fel ezt a czimet — amelyben valószínűleg a szerkesztő, Pálffy Albert igy nyilatkozik. Azt hiszem, ez azonos azon Pálffy Alberttel, aki később a .Budapesti Szemlében novellákat irt és két f-fel- és y-nal irta nevét a későbbi években, míg a » Márczius 15-é«-ben csak egy f-fel- és i-vel van neve irva. Ezt a megjegyzést teszi Pálffy Albert (olvassa): »Ezen rendelkezéssel megtörténhetik, hogy a lap tele lesz azon czikkel, amelyet a szerkesztőnek kiadni kellett és azokra jjedig, amelyet kiadni akart, hely nem marad. A szerkesztők ki fognak záratni saját lapjukból és a törvények védelme alatt örökeikbe pogányokat leendenek kénytelenek megtűrni«. Hát amikor ilyen nyilatkozatok is estek, akkor ne beszéljünk természetes jogokról, hanem beszéljünk arról, amin ezen intézmény alapszik, beszéljünk a megtámadott féllel szemben a méltányosságról és kezeljük a kérdést a méltányosság, nem pedig a kisajátítás elmélete szerint. Meg kell még jegyeznem, hogy azon kifakadások, amelyeket felolvastam, nem a jelen sajtójavaslatra vonatkoznak, hanem a 48-as sajtójavaslatnak azon kimaradt 33. §-ára, amely a következőkép hangzik (olvassa) : »Minden időszaki lap tartozik a beküldés után legközelebbi számában ingyen bevenni válaszát mindenkinek, aki a lap valamelyik czikkében megneveztetett vagy megjelöltetett. A válasz mégegyszer lehet hosszabb az illető czikknél; amennyivel ennél is hosszabb, ezért a szokásos beiktatási dij fog fizettetni. Aki e rendelet ellen vét, 100 forintig terjedhető pénzbüntetéssel fog sújtatni.« Látni való tehát, hogy a 48-iki javaslat e kérdést két tekintetben sokkal méltányosabban oldotta meg, mint az előttünk fekvő javaslat. Először is a helyreigazítás terjedelmét. illetőleg, amennyiben megállapítja, hogy az legfeljebb kétszer akkora lehet, mint az eredeti közlemény és amennyiben ennél is hosszabb, már külön díjazás jár érte, ellenben ez a javaslat azt mondja, hogy akkora lehet, mint az eredeti czikk, ha pedig több, erre nézve nem tesz semmi intézkedést. A másik méltányosabb rendelkezés az, hogy e paragrafusban nyoma sincs annak, hogy az ilyen helyreigazító nyilatkozatokra megjegyzéseket tenni nem volna szabad, holott a jelen javaslat mostani szövegében egyenesen kizárja, tehát a laptulajdonost a saját lapjából kitelepíti és annak helyére a sértettet egyszerűen betelepíti, amivel kisajátítja a lapnak azon számát, amennyiben azon ügyről van szó, a sértett czéljaira. Es ez nemcsak egyszer történhetik meg, hanem megismétlődhet akárhányszor, mert hiszen ha azután a rákövetkező számban a lap mégis tesz megjegyzéseket, ezek alapul szolgálhatnak ujabb helyreigazításra s igy a következő szám megint a sértetté lesz, tehát a lapnak csak a fele lesz az illető tulajdonosé, a másik felének X vagy T az ura. Aki páros napokon olvassa a lapot, azt hiszi, hogy a sértett gazember, aki pedig páratlan napokon olvassa, az abban a boldogitó tudatban halhat meg, hogy az egy szerencsétlen pária. Ez mégis olyan korlátozása a lap tulajdonosának, amelyet a helyreigazító jogosult érdeke sem tehet szükségessé. Olvastam ugyan valami hirt arról, hogy ezen a rendelkezésen némi enyhítés történnék, abban a tekintetben, hogy annyi megjegyzést még is szabad legyen a helyreigazításra tenni, hogy erre a témára a jövő számban még visszatérünk; ez a minimum, de azt hiszem, hogy ez a minimum igazán nagyon is nyomorúságos és a törvényhozás egész nyugodtan tovább mehetne egy jó lépéssel ebben a kérdésben. A javaslat eredeti szövege minden hatóságnak megadja minden disztinkezió nélkül a helyreigazitási jogot, olyan kérdésekben is, amelyekben sem közvetlenül, sem közvetve nincs érdekelve és a javaslat megnyugtat minket afelől, hogy ezzel nem fognak visszaélni. Ezt a megnyugtatást azonban, ugy látszik, már a t. túloldal sem tartja elégségesnek, mert itt is készült egy módosítás, amely a hatóságnak, nagyon helyesen, csak abban az esetben adja meg a helyreigazítás jogát, hogy ha az ő dolgáról van szó. Egyébiránt méltóztassék majd ezt a módosítást tényleg keresztül is vinni. A helyreigazítás jogához füződőleg volna még egy különös megjegyzésem. Ezt az ügyet t. i. össze kell kombinálni a büntetőtörvénykönyv 271. §-ával, amely a felhatalmazásra üldözendő rágalmazás és becsületsértés eseteiről szól és azt mondja, hogy birák, ügyészek és bírósági hivatalnokok ilyen esetekben a maguk