Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.
Ülésnapok - 1910-483
358 483. országos ülés 1913 november 29-én, szombaton. nak minél teljesebb felszabadulása értelmében jutottt megoldáshoz. Többször beszéltünk már sajtószabadságról ; illik tehát, hogy ezzel a témával külön is behatóbban foglalkozzunk. Radvánszky igen t. képviselőtársán! megkísérelte, hogy a sajtószabadságnak egy fogalmi meghatározását adja. Szerinte sajtószabadság ott van. hol preventív intézkedések a sajtóval szemben nem érvényesülnek; ellenben az ellenkező állapot, a sajtó lekötöttségénele állapota; a sajtószabadság azután lehet kisebb vagy nagyobbfoku, a szerint, amint a repressziv intézkedéseknek, melyek minden körülmények között elmaradhatatlanok, kisebb vagy nagyobb foka és mértéke létezik valahol. Ez ellen a meghatározás ellen formai kifogást nem lehet emelni, oz a meghatározás csak abban a hibában szenved, hogy semmit a sajtószabadság lényegéből és jelentőségéből el nem árul. Ennek kiegészítése végett, hogy tisztába jöjjünk azzal, miben áll a sajtószabadságnak lényege, bátor volnék egy pár egészen elsőrangú nyilatkozatra hivatkozni (Halljuk! HaUjulc!) és kérni a t. házat, méltóztassék megengedni, hogy egynéhány idézetet felolvassak hazai és külföldi politikai irók műveiből. (HaUjulc! HaUjulc!) Saját szavaimmal is el tudnám mondani ezeket a dolgokat, azonban nagyobb zománeza van, hogyha az eredeti kifejezéseket méltóztatnak meghallgatni. (HaUjulc! HaUjulc!) Itt van mindenekelőtt egy angol filozófus: Hume Dávid, ki a XVIII. század közepén adott Id egy könyvet, mely az ő összegyűjtött essay-it tartalmazza. Ezek közt az essay-k közt van egy The liberty of the press. Tehát a sajtószabadság. Ebből kívánok egy passzust felolvasni, azért, mert Anglia volt az az állam, hol a sajtószabadság a legkorábban, már a XVII. század végén megvalósult, tehát mikor ezt az írót idézem, a sajtószabadság háta mögött már egy ötvenéves múlt állott. Nem lehet tehát ezt az irót azzal megvádolni, hogy ő talán valami elhamarkodott ítéletet formált volna a sajtóról, de nem lehet őt, megvádolni azzal sem, hogy valami ultra-radikális forradalmár lett volna, mert tudjuk egyéb müveiből, hogy egy igen monarchisztikus érzelmű és konzervatív gondolkozású higgadt, nyugodt és megfontolt ember volt. Ebben az essay-ben a következőket mondja (olvassa): »A sajtószabadság oly kevés bajjal jár, hogy az emberiség közös jogaként követelheti. Nem kell tartanunk attól, hogy oly rossz következményei lesznek, mint az athéni demagógok és a római néptribunok izgatásainak. Az ember magánosan, hűvös fejjel olvas könyveket vagy röpiratokat, nincs jelen senki, kire a szenvedély ráragadhatna, a cselekvés ereje és hatalma sem ragadhatja őt magával és bármily lázadó indulat támadjon is benne, nem nyilik alkalma semmi erőszakos elh&táro. zásra, mitől a szenvedély nyomban kitörne. A sajtószabadság tehát, bármennyire visszaéljenek is vele, aligha fog nópmozgalmakat és lázadást támasztani és ha mégis némi zugolódást ós titkos elégületlenséget idézne elő, jobb, ha ezek szabadon találnak utat és a hatóságoknak előbb jutnak tudomására, mint mikor késő, hogy gondoskodjanak a bajok orvoslásáról. Az emberek igaz, mindig hajlandóbbak elhinni kormányzóikról a rosszat, mint a jót, (Iga,?! Ugy van!) de ez a hajlandóságuk nem függ attól, hogy van-e szabadságuk vagy nincs ; sőt ellenkezőleg, a kósza hir ép olyan gyorsan terjedhet és annyit árthat, mint egy röpirat, sőt még ártalmasabb lesz ott, ahol az emberek nincsenek hozzászokva a szabad gondolkozáshoz és nem tudnak különbséget tenni az igazság és a hamisság között.* Egy másik helyen ezt mondja. (Olvassa): »Az emberiség növekedő tajoasztalata azt mutatja, hogy a nép nem áll olyan veszedelmes szörnyetegekből, mint feltüntették és hogy minden tekintetben jobb ugy irányítani, mint értelmes teremtményeket, mintsem ugy ránczigálni és hajszolni, mint a vadállatokat. Remélhetjük, — azt mondja — hogy az emberek napról-napra hozzászoknak a közügyek szabad megvitatásához, ítéletük ezek felett annyira megtökéletesedik, hogy minden hiu híresztelés és üres lárma csak nehezen fogja őket félrevezetni.* így gondolkozott egy angol filozófus a XVIII. század közepe táján. Én azt hiszem, ez kifejezi az egész angol közvélemény gondolkozását és ezt összefüggésbe lehet hozni azzal, hogy Angolországban, ahol a sajtószabadság legkorábban megszületett és némi csekély visszaesésektől eltekintve mind a mai najjig a maga teljességében fennállott és fennáll, nem keletkeztek uj forradalmak, hanem biztosítva volt mindvégig a fejlődés normális és békés lefolyása, Erancziaország ellenben, ahol a reakezió hatalmai, ha egyszer felülkerekedtek, sohasem ismertek határt s mindig elmentek a legszélső végletekig, forradalomból forradalomba sodródott. (Ugy van I balfelöl.) Hogy a mi régi politikai nagyságainknak véleményét is legyen szabad megismertetnem, első helyen hivatkozom itt egy férfiúra, akit a sors igen érzékeny lélekkel vert meg és aki sokat és bizony méltatlanul is szenvedett a sajtó támadásaitól, de akiben mindig megvolt az a lelki erő, hogy az elvi kérdést elválaszsza a személyes kérdéstől és hogj r a maga érzelmeit ne keverje bele azokba a meggyőződésekbe, amelyeket a közélet nagy kérdéseiben vallott. Gróf Széchenyi István a Kelet Népében igy nyilatkozik a sajtószabadságról (olvassa): »A sajtószabadság oly világosság, amelynél, bár a leggyulasztóbb anyagok között is lehető legnagyobb bátorsággal j)roblémákat fejt a bölcs • és amelynél eddigelé ínég csak nem is sejtett
