Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-479

186 479. országos ülés 1913 november 25-én, kedden. és ő neki is az volt az álláspontja — és én ezt egészen aláírom — hogy az a szerkesztő, aki a fokozatos felelősségnek törvénybe iktatása esetén az adatnak szolgáltatóját ki fogja adni, ugy jár el, mint az a gyóntató pap, aki a gyónás szentsége alatt neki elmondott titkot egyszerűen publique-ké tenné. Ö mondta ezt és nem én mondom, hogy ne kivánják a felelős szerkesztőtől, hogy embereket, akik esetleg a közérdek szolgálatában cselekednek, prédára dobjanak oda a vadiknak. Németországban egész más a közélet, tisztultabb mint a mienk ; az adminisztráczió teljesen független mindenféle pártpolitikai vonatkozástól, amit reánk a legjobb akarattal sem lehet elmondani. De még ott is, ebben a hatalmas nagy kulturnemzetben, a konzervatív párt vezére három évtizeddel ezelőtt kimondotta, hogy nem szabad a fokozatos felelősség elvét törvénybe iktatni azért, mert hiszen az adminisztráczió terén történhetnek visszaélések — és ez nagyon jellemző, ezt ő mondta, nem én, ne méltóztassék félreérteni — ha pedig útját vágjuk a lehetőségnek, hogy valamelyik magas állású tisztviselő az állam érdeke ellen szőtt közgazdasági vagy akármilyen más tervet X vagy Y újságnak megmondhasson, rettegvén attól, hogy a fokozatos felelősség elve alapján ki fogja őt adni az az ülető újság : akkor tulaj donképen a legtágabb teret nyitottunk a korrupcziónak. Én nem azt mondom, hogy a t. minister ur javaslatával ezt czélozza, de ez ide vezethet. Én nem tudom, — és itt megint kénytelen vagyok rátérni a belpolitikai viszonyokra — hogy pl. Désy Zoltán kitől és honnan kapta a maga bizonyítékait. De meg vagyok győződve, hogy ha ez a törvényjavaslat már de facto törvény lett volna, akkor a Désy-Lukács-per a maga bizonyításának legvilágosabb, legszélesebb medrével soha nem folyhatott volna le ugy, amint lefolyt. (Felkiáltások a baloldalon: Hiszen ezt akarják !) És ha a t. minister ur nagy büszkén odailleszti a törvényjavaslat élére azt, hogy »sajtó utján gondolatait mindenki szabadon terjesztheti*, hát bocsánatot kérek, ennek a törvényj avaslatnak szövegét, tartalmát és szeUemét olvasva, ez az idézet semmi egyéb, csak frázis. (Ugy van ! a baloldalon.) Mert ez a javaslat az adminisztratív czenzurát törvényesiti a maga legridegebb formájában. (Ugy van! a baloldalon.) Micsoda értéke van annak, ha itt nagy pózzal hivatkozunk a 48-iki törvényekre és azokra a nagy hagyományokra, amint a t. minister ur az indokolásban teszi, de ugyanakkor megadjuk a jogot bármely inczi-finczi alispánnak, aki a kormánynak szolgálatot akar tenni, vagy megadjuk a jogot a belügyministernek abban az irányban, hogy bármely neki nem tetsző lapot a kolportázsjog elvonásával teljesen tönkre tegyen. (Felkiáltások a baloldalon : Ez a czéljuk !) És ha Rakovszky Iván képviselő ur tegnap itt nagy lelkesültséggel hivatkozott arra, — nem tudom, de azt hiszem, ő is üg}*véd, tehát a jogi élet terén jártas ... Egy hang (balfelől) : Szolgabíró! Mezőssy Béla: . . . akkor is kell, vagy legalább is kellene hogy jártas legyen. De ő hivatkozott arra, hogy mit akarunk mi, hiszen a törvényben világosan ki van mondva, hogy bármely sajtótermék pusztán csak sajtóvétség vagy bűntett esetén foglalható le a vizsgálóbíró által, akinek intézkedése ellen egy azonnal ad hoc alakítandó tanácshoz meg van adva a felebbezés joga, vagyis ő ezt ugy fogja fel, hogy a lefoglalás jogával való visszaélés ki van zárva. Ebben talán igaza lehet, vagy talán igaza is van, de nincs kizárva a kolportázs jog megvonásával való visszaélés lehetősége (ügy van ! balfelől.) és itt van a legnagyobb hiba, ez ellen kellene intézményes biztosítékokat keresni. És ha ezekre az intézményes biztosítékokra Pető Sándor t. képviselőtársam reámutatott, én az egyenlő elbánás elvénél fogva ezzel a nagyon is veszélyes és kétélű fegyverrel, melylyel nehéz időkben egy lelketlen kormány — ezen mosolyogni méltóztatnak, hogy ilyen idő nem következhet be, (Felkiáltások balfelől: Most is megvan !) pedig bekövetkezhetik, és félek tőle, hogy be is fog következni — a magyar lapok egész tömegével fognak visszaélhetni. Bocsánatot kérek, én nem értem, hogy a minister urnak tudományos, művelt gondolkozása, magyar érzése nem érzi annak szükségét, hogy a kolportázsjoggal való visszaélés lehetőségével szemben a sajtónak garancziákat kell adni. (ügy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Megmondom, hogy mi lenne az egyedüli garanczia. Az egyedüli garanezia a bíróságon kívül, — azt már megmondta t. képviselőtársam, azt ismételni nem akarom — de még a bírósággal szemben is az lenne, — nem a lefoglalásról beszélek, hanem a kolportázsjog megvonásáról — ha már mindenáron ragaszkodni méltóztatnak ahhoz, hogy a kolportázsjog elvonásának ereje a belügy ministernél vagy a közigazgatási hatóságnál maradjon, hogy akkor méltóztassék kimondani, hogy amelyik közigazgatási hatóság vagy belügyminister ezt a jogot olyan lapokkal szemben érvényesiti, amely lapoknak legalább több számát a bíróság le nem foglalta, ezekkel a hatósági közegekkel szemben elsősorban a teljes és tökéletes anyagi felelősség mondassék ki, (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) és ha az illető közegek az anyagi kártérítést az itt előfordulható nagy öszszegek és nagy érdekek miatt nem volnának képesek megtéríteni, az ilyen mulasztást elkövető közegekkel szemben feleljen a magyar államkincstár. (Elénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ez garanczia lenne arra nézve, hogy minden kis alispán vagy — nem tudom én — szolgabirócska, vagy valaki nem fogja egyszerűen visszavonni a kolportázs jogát azoktól a lapoktól, amelyek a kormánynak nem tetszenek. Ezen ma mosolyogni méltóztatnak. Én hivatkozom arra a preczedensre, — most nem külföldire, hanem bel' földire fogok hivatkozni — hogy ugyebár Lukács