Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-478

162 Í78. országos ütés 1913 november 2í-én, hétfőn. menni, ahol az elégtétel kisebb mértékét kapja, hanem valótlansági deliktum czimén fog pert indítani és igy kerülő utón, a sajtóbiróság terén fog elégtételt keresni, amelyet pedig az 1896. évi bűnvádi perrendtartás még az esküdtbíróság hatáskörében hagyott. Jakabffy Elemér: A hiróság hivatalból átteszi ! (Zaj. Ellenmondások balfelöl. Felkiáltások: Nem is teheti át!) Gr. Apponyi Albert: Van itt ebben az egész fejezetben valami, ami lappang, amit csak az indokolásból tudhatunk me?. Előre bocsátom, nehogy félreértés legyen, hogy a fejezetnek azzal a tendencziájával, amely egyes hírlapoknak hirdetési hasábjain megjelenő meggyalázó hirdetéseivel szemben a legerélyesebb eszközökkel akar eljárni, teljesen szimpatizálok. (Helyeslés.) E tekintetben azonban a leghelyesebbnek tartanám a franczia példa követését, amely ezt a sajtóeljárásból egyáltalában kivette és közdeliktumnak minősítette és mint ilyennel járt el vele szemben. (Helyeslés.) Ezek nem tartoznak a sajtószabadság kérdésébe. De mi az, ami itt lajspang? Lappang a sajtószabadság szempontjából valóban igen nagy horderejű és ijesztő következményekkel járó az a tény, a közigazgatási hatóságoknak az a joga, hogy sajtóügy! kihágásokat állapithassanak meg és ezek a kihágások azután közrendészeti bíráskodás utján intéztessenek el. Ez nincs megmondva sehol a javaslatban, de a 45. §-hoz adott kommentár, az indokolás egyenesen megmondja (olvassa): »A reform kiterjed a sajtó utján elkövetett bűntettek és vétségek mellett a sajtó utján elkövetett oly kihágásokra is, amelyek törvényben vannak megállajntva. A rendeletekben és a szabályrendeletekben megállapított kihágások a közigazgatási hatóságok hatáskörébe tartoznak s az ott érvényes eljárási jogszabályok szerint egészen más elbírálás alá esnek«. A 45. §-nak ez a formulázása, amely beszél törvényben megállapított sajtókihágásokról, benne volt már a büntető perrendtartásban. De amint nekem azon barátaim, akik már akkor is a képviselőháznak és az igazságügyi bizottságnak tagjai voltak, elmondták e szakasz keletkezését, ez a kitétel, amely a büntető perrendtartásának illető szakaszában benn van s amely azt mondja: »törvényben megállapított sajtókihágások«, nem azt jelentette, nem az volt a törvény intencziója, hogy kontradisztingválja a törvényben megállapított kihágásokat a rendeleti utón megállapított kihágásokkal szemben; ellenkezőleg, azzal az intenczióval jutott he ez a tétel, habár nem egészen precziz szövegezéssel, hogy sajtóügyi kihágásoknak megállapítása más utón, mint törvények utján, kizárassék. Ezzel a nem egészen szerenesés szövegezéssel élve, ezt felhasználva, most már a törvényjavaslatnak ha nem is szövege, de indokolása becsúsztatja azt a fogalmat, hogy lehetnek rendeleti utón megállapított sajtókihágások is. (Mlenmondások a jobboldalon.) Sajtóhiba van ebben a jiéldányban, amelyet én kezemben tartok? Szóról szóra felolvastam a minis í;er ur indokolást, amely expressis verbis felemlíti a rendeleti utón statuált sajtóügyi kihágásokat. Ha a szigorú felelősség elvét a sajtóra akkép akarjuk alkalmazni, hogy az ne ártson magának a sajtószabadságnak, akkor annak két kardinális tétele van: sajtóügyekben tételes jogot csak a törvény állapithasson meg és sajtóügyben formai eljárásnak csak a bíróság előtt lehessen helye. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Ahol ezen két álláspont alól kivétel tétetik, ott tág kaput nyitunk minden visszaélésnek, tág kaput nyitunk annak a tendencziának, amely laza szerkezetekbe belekapaszkodik, hogy a sajtószabadságnak mégis a látszatát fentartva, a sajtószabadság lényegét mennél erősebben, mennél halálosabban megsebezze. (Igaz! ügy van! a báloldalon.) Eljutottam ahhoz a ponthoz, ahol magának a sajtójavaslatnak intézkedéseit csupán más törvényekkel, jelesen az esküdtbiróságról szóló törvénynek intézkedéseivel összevetve lehet megbírálni. Az 1848-iki törvénynek egy nagy elve, egy nagy közszabadsági biztosítéka az volt, hogy sajtóügyekben a bíráskodás az esküdtszékek elé tartozik. Különösen politikai természetű ügyekre tartatott ez a dolog természete szerint igen fontosnak. Még 1892-ben, mikor megállapittatott a kir. tábláknak elhelyezése s mikor elv, mely később az 1896-iki büntető perrendtartásba felvétetett, kormányzati, rendeleti utón lépett életbe, hogy t. i. sajtóügyi esküdtszékek azok legyenek, amelyek a kir. táblák székhelyén működnek, még akkor is az igazságügyi kormányzat — persze Szilágyi Dezső állott annak élén — ekképen nyilatkozott annak fontosságáról, hogy sajtódeliktumokban az esküdtszék ítéljen, még pedig kizárólagosan és ítéljen bűnösség kérdésében. (Olvassa:) »Teljes elfogulatlanság kell p. o. annak elbírálásához, vájjon az állam orgánumainak intézkedése tekintetében a jogos kritikának határai túl vannak-e lépve. Az ily kérdések eldöntésénél a hivatásos biró, mint állami tisztviselő ferde helyzetben volna.« Akkor, 1892-ben, még éltek a 48 tradicziói. 1896-ban. a bűnvádi perrendtartás már rést ütött ezen az elven, midőn nem hivatalos egyének és nem nyilvános számadásra kötelezett vállalatok igazgatóinak, szóval: magánegyéneknek a sajtó elleni pereit kivette az esküdtek hatásköréből és áthelyezte a királyi bíróság hatáskörébe. Az az 1913. évi törvény, amely a külön királysértést és alkotmányos intézményeink elleni deliktumokat statuálja, szerintem teljesen fölöslegesen, csak ennek az országnak, összes intézményeinknek és magának a királyságnak kompromittálására, ez már egy lépéssel tovább ment, ez az esküdtbirősägi kogniczió alól ki-