Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-478

4-78. országos ülés 1913 november 24-én, hétfőn. 163 vonta nemcsak ezt az ujonan megszerkesztett i királysértési deliktumot és a monarchikus államforma fölforgatására irányuló törekvések deliktumát, hanem a büntetötörvénykönyv 173. §-ának összes deliktumait is. Ezt a szakaszt bátor vagyok felolvasni (olvassa): »Öt évig terjedhető államfogházzal büntetendő az, aki a 171. §-ban meghatározott módon a király személyének sérthetlenségét, a trónöröklés törvényes rendjét, az alkotmányos államformát, vagy a törvény kötelező erejét megtámadja; úgyszintén az is, ki az alkotmány egyes intézményei, a monarchia másik államával fennálló kapcsolat vagy a magyar államot képező országok közt fennálló államközösség ellen, avagy a királynak, az országgyűlésnek, az országgyűlési bizottságoknak, vagy a közösügyek tárgyalására hivatott bizottságnak törvényes joga ellen lázit«. Ezek politikai deliktumok a javából. Megengedem, a legsúlyosabb politikai deliktumok. Hát mikor a törvényhozó ezeket a politikai deliktumokat kivette az esküdbiróság hatásköréből és azokra a birákra bizta, akik iránt teljes tisztelettel viseltetem, akik iránt teljes tisztelettel viseltetett Szilágyi Dezső is, ami őt nem gátolta annak konstatálásában, hogy midőn annak megállapításáról volt szó, hogy az állam intézkedéseinek kritikájában túllépte-e valaki a kellő határt, akkor a hivatásos biró mint állami tisztviselő ferde helyzetben van: hát mikor mondom, az esküdtbiróságok hatásköréből kivették a politikai deliktumok éjien legfontosabbjait és átutalták azok judikaturájába, akik ilyen kérdésekkel szemben állásuknál fogva ferde helyzetben vannak, akkor már egy terméskövet rántott ki a törvényhozás a 48-as hagyományok, a 48-as szabadságjogok épületéből. (Elénk helyeslés a baloldalon.) De menjünk tovább. Már előbb hivatkoztam rá, hogy a valótlanság terjesztésének delik tuma tág kaput nyit arra, hogy bármilyen közhivatalnok elleni rágalmazási, vagy becsületsértési vád, amelyet az 1896-iki perrendtartás még ott hagyott az esküdtbíróság hatáskörében, onnan el és a rendes bírósághoz tereitessék- Hát mi maradt még az esküdtbíróság hatáskörében? És ami benne maradt, van-e abban köszönet? Amikor az esküdtbíróság hatásköréből kivették a bűnösség kérdésében való Ítélkezést, az esküdtbíróságot felesleges czifrasággá degradálták, amely esküdtbíróság fentartását — nem az igazságügyminister ur szándékára mondom, de az objektív tényálladékot konstruálom — ilyen körülmények között hipokrizisnél egyébnek nem tartom. (Éljenzés és taps balfelöl.) Hát így haladunk 1848-tól felfelé. így haladunk. 1896-ban kivesszük a magánegyéneknek sajtóvádjait az esküdtszék hatásköréből, 1913-ban kivesszük a politikai deliktumoknak legéletbevágóbbjait az esküdtszéki bíráskodás alól és egy pár héttel előbb, mielőtt ezt tettük volna, ott is, ami az esküdtbíróság terén marad, az esküdtbíróságot a bűnösség kérdésében való ítélkezéstől megfosztjuk, tág kaput nyitunk a rendőri kihágás megállapítására, a rendőri bíráskodás számára sajtóügyekben: szép, dicső, nagy progresszív munla, amint az igen tisztelt igazságügyminister ur eldicsekedett, hogy ő progresszív irányt képvisel. (Zaj a baloldalon.) Zlinszky István: Rendőrállam ós progresszivitás ! Gr. Apponyi Albert: Gondolom, így kimutattam, hogy ez a sajtótörvényjavaslat a kolportázssajtót teljes függésbe hozza a közigazgatástól. Most iktatom fejtegetéseimbe még azt a tényt is, hogy az időszaki lap megállapításánál a bejelentési kötelezettség is akképen van megformulázva, hogy az alsóbbrendű közigazgatási tisztviselők intézkedésének ugyan meg van szabva, a határa, de a ministerének már nem, ugy, hogy tisztán az ügynek halogatása által egy neki kellemetlen lap megindulását hónapokig húzhatja. Midőn megállapítottam, hogy a sajtójogi felelősség, továbbá a kártérítési és a helyreigazitási eljárás tekintetében a helyes elvet is rikító egyoldalúsággal, tisztán a sajtó ellen szegezve, minden recziproczitást mellőzve, állapítja meg a törvényjavaslat, midőn kimutattam, hogy a fokozatos felelősség elvének átlyukasztásával a valódi sajtófelelősséget aláássa, az újságnak, mint intézménynek természetével nem számol és ehelyett beláthatatlan sorozatát az egyéneknek, akiknek a sajtóban nincs is dolguk, beláthatatlan vexaczióknak teszi ki, midőn kimutattam, hogy az esküdtszéki bíráskodást a minimumra redukálja és ezen megmaradt területen is hatálytalanná teszi, akkor azt kell mondanom, hogy egy ilyenfajta törvényhozás reakczionárius és veszedelmes jellegű volna az országnak minden körülményei között és ezzel szembe kellene szállani az országnak bármely kedvező helyzetében is —, vagyis nem kellene szembeszállani, mert más helyzetben, mint amiben most vagyunk, ilyen törvényhozási kezdeményezésről nem is lehetne szó. (Éljenzés és taps balfelöl.) Dehát most be kell nekem állítanom azt, amit, hogy ugy mondjam, általánosságban és absztrakté mondtam, abba a politikai és közjogi helyzetbe, amelyben vagyunk. Be kell állítanom a törvényhozási és kormányzati intézkedések azon sorozatába, amellyel találkozunk' és akkor beigazolva fogjuk látni azt, amit az igen tisztelt igazságügyminister ur olyan zokon vett tőlem, midőn azt mondtam, hogy mindezek az intézkedések — törvényhozásiak és kormányzatiak, együttvéve — egy rendszeres hadjárat jellegével birnak közszabadságaink ellen. (Igaz! Ugy van! a bal- és aszélsöbalóläalon. Felkiáltások: Udvari szállítók!) Hogy a túloldalon ezt sokan nem érzik és jóhiszeműen nem érzik, ez onnan van, hogy mindez megfelel annak a légkörnek, amelyben élnek. Ez a sajtószabadság, amelyet e törvényei*