Képviselőházi napló, 1910. XX. kötet • 1913. november 11–deczember 30.

Ülésnapok - 1910-477

hll'. országos ülés 19Í3 november 15-én, szombaton. 1Ö9 a legtöbb esetben alkalmas lesz arra, hogy az igazi tényállást állapítsa meg a közvélemény előtt. Nem akarok részletesen kiterjeszkedni a büntetőjogi rendelkezésekre, melyekkel az előbb már foglalkoztam, csak röviden utalok még egyszer a mondottakra. A javaslat uj, eddig nem létezett deüktumokat statuál, másrészt a lehető legdrákóiabban minősíti a cselekvényeket. Ezek a rendelkezések súlyosan érintik a sajtószabadságot, mert ezek nem törvényes korlátok, de törvényes akadályok, nem korlátozzák a sajtó szabad mozgását, de egyenesen lehetetlenné teszik. (Helyeslés a baloldalon.) A sajtójogi felelősségről szóló szakaszoknál a 32. §. lényeges változást eredményez a mai helyzettel szemben. Az 1880. évi XXXVII. t.-cz. szerint minden deliktum, amely sajtó utján követtetett el, sajtódeliktum volt. Ez a szakasz sajtódeliktumokként csak azokat a cselekményeket minősiti, amelyeknek tényálladékát maga a sajtótermék foglalja magában. Ez tehát azt jelenti, hogy ezek a bűncselekmények, ahol a sajtó csak eszköz bizonyos cselekményeknek az elkövetésére, mondjuk a levéltitok, hivatalos titok megsértése stb., azok, ebből a sajtódeliktumból ezentúl elvonatnak és az általános büntetőtörvénykönyv hatálya alá esnek. Nem kis jelentőségű dolog ez a sajtó szabad mozgása szempontjából. Méltóztassék csak jól átgondolni, micsoda nagy pohtikai és egyéb közérdekek fűződnek ahhoz, hogy bizonyos alkalmakkor bizonyos kérdések igen is ott jelenjenek meg, ahol a közvélemény legszabadabb megnyilvánulására van szükség, (ügy van I balfelől.) Hasonlóképen megváltoztatja a jelenlegi jogi helyzetet ugyanezen szakasznak a második pontja. Ugyancsak a 37. §. 2. pontja azt mondja, hogy sajtóügyekben, ott, ahol a felelősség kérdéséről van szó, az általános büntetőtörvénykönyv általános elvei alkalmazást nem nyerhetnek. Ellenben ez a javaslat megforditja a kérdést, megfordítja abban az értelemben, hogy azt mondja, igen is sajtóügyekben is a büntetőjog általános elvei nyernek érvényt, azonban bizonyos megszorításokkal, amelyek e javaslatban foglaltatnak. Tehát a kérdés lényegéből ki van fordítva egész tudatosan és tendencziózusan, egyszerűen azért, mert szüksége van neki a 33. §-nál arra, hogy ő a sajtójogi felelősséget tovább vigye és tovább terjessze, mint ameddig ez fennállott, tovább terjessze más szerzőkre is, akiket az eddigi sajtótörvény alapj ánf elelősségre vonni nemlehetett. A mai törvény szerint is voltak esetek, amikor többet lehetett ugyanegy közleményért felelősségre vonni, de ott megvolt a társas szerződésnek feltétele, résztvett ennek a közleménynek készítésében egyik is, másik is, nemcsak szóval, informáczióval, hanem résztvett a közlemény elkészítésében, szövegezésében. A mostani javaslat szerint akképen fog alakulni a helyzet, hogy még olyanokat is, akik a közleménybe egy szót sem irnak, akik megrendelték, vagy egyébként befolytak, mint harmadik személyek, extraneusok, ezek is a javaslat értelmében felelősségre lesznek vonhatók, tehát bevonja a képzeletbeli, fiktív szerzőket is. Hogy a javaslatnak ez az intézkedése és rendelkezése a felelősség, a fokozatosság megszüntetését és a kizárólagosság csorbítását jelenti, az: hiszem, ezt bővebben magyarázni nem kell. Azok, amiket e tekintetben előadtam, ezt teljes mértékben igazolják. A 39. §. rendelkezik a kárról. Már előbb voltam bátor említeni, hogy a javaslatnak helyes és jogos ténye, hogy a kár kérdését a rendezés körébe felvette. Azonban ez nem nóvum. Már a 48-iki törvényczikk 12. §-ában a kártérítés gondolata és ténye benfoglaltatott, és a törvénynek ezen intézkedése 1880-ban a büntetőtörvénykönyv életbeléptetése idejében hagyatott ki. Akkor is teljesen hibásan, félreértésből, tévedésből. A büntetőtörvénykönyv ugyanis statuálta az egyes bűncselekményeket, deliktumokat és ennek folyománya volt az, hogy mindazokból a törvényekből, amelyek bizonyos, az általános büntetőtörvénykönyv hatályába tartozó bűncselekményekről intézkedtek, kihagyták azokat a szakaszokat, amelyek ellentétben állottak magával a büntetőtörvénykönyvvel. Ennek következtében kihagyták a javaslatból az 1848-iki törvénynek 12. §-át is, amelynek két része volt. Az első része beszél a minősítésről, a rágalmazásról, a második része pedig a rágalmazás esetében adandó kártérítésről. A kártérítés gondolata tehát nem uj, benne volt az az 1848-as törvényben is, a megoldási módja azonban szerintem teljesen lehetetlen. Túllő a czélon, mert szerintem csak ott lehet kártérítést adni, ahol az exdelicto történt, ahol egy határozott bűncselekmény forog fenn, amely bűncselekménynek folyományaként annak, aki ebben a bűncselekményben egyoldalú kárt okozott, ennek következményét is viselnie kell és ezért a dolgáért anyagiakkal is meg kell szenvednie. Azonban ott, ahol ez az eset nem forog fenn, addig elmenni, hogy egyszerű valótlanságnak a közlése czimén is kárt lehessen megállapítani, a mi viszonyaink mellett képtelen, lehetetlen dolog (Igaz ' ügy van ! a baloldalon.) és oly anarchiára fog vezetni a közéletben, amely mélységesen meg fogja magát bőszülni a közerkölcsökben is. En igenis elismerem a magánjogi kártérítési kötelezettségnek a jogosságát, de csak ott, ahol sajtó utján valótlanság terjesztésével tudva, rosszhiszeműen okozok kárt, de azokban az esetekben, ahol ezek a kritériumok nem forognak fenn, szerintem a kérdésnek ilyen megoldása lehetetlen. Rámutathatnék én, t. képviselőház, (Halljuk ! Halluk!) SÍI előzetes letartóztatás kérdésére is. Ha teljesen elfogulatlanul vizsgáljuk ezt a kérdést, be kell ismernünk, hogy a tényleges mai jogállapot ezzel az intézkedéssel alig változik. A mai büntetőperrend ezt a kérdést körülbelül igy oldja meg, de hogyan is állunk ebben a kérdésben ? Ugy állunk, hogy ezt akkor, amikor