Képviselőházi napló, 1910. XIX. kötet • 1913. május 5–november 7.

Ülésnapok - 1910-459

118 4JS. országos ülés 1913 június 16-án, hétfőn. T. képviselőház ! A 8. §-nak azon intézkedése, mely átveszi a lelkészekre vonatkozó súlyos intézkedéseket, oly labilis alapokra fekteti ezt az egész jövedelemkiegészitést, hogy mondhatnám teljesen a ministermm jóvoltától függ. hogy kapja-e az a lelkész a jövedelemkiegészitést vagy nem. Csodálatos, hogy mennyire beválik az egyházi hatóságoknak aggodalma az állami hatalommal szemben, mely lépten-nyomon igyekszik mindig ujabb és ujabb tért szerezni magának az autonómia és a püspökök meg az egyházi hatóságok rovására. Az 1898. évi XIV. t.-cz. csak jelzi, hogy beavatkozik a fegyelmi jogbaj hogy bizonyos körülmények között, ha az egyházi hatóság a fegyelmi eljárást kellő időben nem indítja meg, vagy ha megindította és annak folyamán felmentés történt, joga van ennek daczára elvonni az egyházi segélyt, tehát már ebben a kezdetleges állapotban is az állam bizonyos felülbirálati jogosultságot vindikál magának az egyházi hatóságok fölött, amikor azt mondja, akár bűnösnek találja azt a lelkészt az egyházi hatóság, akár nem, az állam megvonhatja a jövedelemkiegészitést, ha azt jónak látja. (Helyedé*.) Nagyon helyes, csakhogy akkor ne méltóztassék kormányzati elvekül egyebet vallani, hanem tessék őszintén megmondani, mit akarnak, mert mi naiv emberek rendesen elő szoktuk venni a kormány programmját és abból egyebet olvasunk ki. Gróf Tisza István programmbeszédében azt mondotta, hogy eminens nemzeti érdeknek tartja a vallási békét, amely a vallásfelekezet közötti valódi rokonszenvben, rokonérzésben és abban az érzületben áll, amelyik szövetségtársat keres azokban a felekezetekben is, amelyek ugyanazon magasztos czélt némileg más eszközökkel szolgálják. ö említi ezen beszédében azt, hogy ő az egyenlőség álláspontjára helyezkedik, de nem csak a külső, hanem a valódi egyenlőség álláspontjára, és mintegy az én álláspontomat erősiti meg, midőn kijelenti különösen a tisztelt protestáns felekezetre vonatkozólag, hogy foglalkozik annak azon régi óhajával is, hogy a néki juttatott állami dotáczió a költségvetési tétel labilis formájából kivetkőztetve, bizonyos állandó alapszerü, állami dotáczió jellegű legyen. A mi vezérelvünk : quod uni justum alteri aequum. Ha ő mint par excellenee erős protestáns azt mondja, hogy a protestáns egyházat igy akarja biztosítani, akkor, azt hiszem, nekünk szintén jogunk van az összes vallásfelekezeteknek megkövetelni ugyanazon tételnek az általánosítását. Méltóztassék csak venni azt a ferde állapotot, hogy a fegyelmi jognak igy indirekt utón való áthárításával a kormányra, nem vesztjük-e el lassankint azt az alapot, mely az egyházi hatóságokat, különösen a püspököket köti a lelkészekhez, mert ez a kapocs erős es megingathatatlan kell hogy legyen. A törvény intézkedései olyanok, hogy kvázi indirekté felhívást intéznek a lelkészhez, hogy ha kell, akár kerülő utón is, közeledjék a kormányhoz. Ezt az eljárást a hatalmi erők megosztásánál különösei! figyelemre kell méltatni, mert hogy ha azt mondjuk, hogy a Megváltó azt a parancsot adta : add meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené, akkor minden ténykedéseinkben és cselekvéseinkben következetesek kell hogy legyünk és mi is applikáljuk ezt a tételt. Különösen az egyházi hatóságok elsősorban hivatottak megállapítani, vájjon az illető ugy erkölcsi, mint egyéb szempontból megfelel-e hivatásának. Elégedjék meg az állam azzal, mert ha az állam külön nem ellenőrizhető hatóságokra és közegekre bízza annak megállapítását, hogy az a lelkész erkölcsös-e, hogy megfelel-e hivatásának, akkor olyan ingoványos talajra építjük ezt az egész kongrua-rendezést, hogy ennek: kihatásait, eredményeit senki előre megmondani nem tudja. Azt mondottam, hogy az államhatalom progresszive belenyúl az egyház autonómiájába, amidőn ezen jövedelemkiegészitést megengedi. Emiitettem az 1898. évi XIV. t.-czikket; még tovább megy az 1909. évi XIII. t.-cz. és én azt hittem, hogy ez a kormány annál kevésbbé veszi át ezt az intézkedést, mert igen gyakran gróf Tisza István volt az, aki azt lényegében kárhoztatta. A sérelem az 1909. évi XIII. t.-cz.-nek 5. §-a, amely igy szól (olvassa) : »Ha a vallás- és közoktatásügyi minister hivatalos tudomást nyer arról, hogy a lelkésznek ez a ténye vagy mulasztása felsőbb egyházi hatóságának egész joghatósági területére kiterjedő rendeletén alapul és ha az illető egyházi hatóság ezt a rendeletet a ministertől vett értesítéstől számítandó három hónapon belül nem módosítja, ugy a vallás- és közoktatásügyi minister az állam érdekét a fent idézett 1907 : XXVII t.-cz. 22. §. első c) pontja szerint súlyosan érintő esetekben a ministertanács hozzájárulásával az állami kongniakiegészitést azon egyházi főhatóság területén mindaddig szüneteltetheti, míg az egyházi hatóság kérdéses rendelete fentartatik. Mindezekben az esetekben is fenmarad az illető eg3>Mzi főhatóság panaszjoga stb. stb.« T. képviselőház ! önök, ez a mai többség és kormány minden alkalommal hirdették, hogy ennek az intézkedésnek igen reakczionárius ize van. Mert milyen alkalomból hozatott ez ? Abból az alkalomból, hogy gróf Apponyi Albert kibocsátotta azt az ominózus rendeletét, amely szerint állami intézetekben még a hittant is magyar nyelven kell tanítani. Ezt az intézkedést önök mind kárhoztatták, különösen gróf Tisza István azt mondotta, hogy ez a tyukszemrelépés politikája és igazságtalanság : igaztalannak ismerte el. Ennek daczára önök ezt az intézkedést, amely annyira lealázó az egyházra, az egyházi hatóságra, püspökeinkre, teljes egészében fentartják. De nem tartják fenn azokat az intézkedéseket, amelyek mint alapelvek le vannak feletetve a jogosultság tekintetében az előző törvényben. A törvénynek nemcsak szelleme, hanem egyenes kijelentése az, hogyha majd az államháztartás meg fogja engedni, akkor ezek a jövedelmek emel-