Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.

Ülésnapok - 1910-438

k38. országos ülés 1913 február 28-án, pénteken. 55 házast megnehezítik. JSÍem ellenzem ezt, és épen ,az érdekeltek fontos érdekei kívánják, hogy egyes megszorítások tényleg legyenek, azonban feltétlenül szem előtt kell hogy tartsuk a tulajdonjog szentségét is. Mert aminek jogosságát akárki másra, a földbirtokosokra vagy, mondjuk, azokra a nagy hitbizományokra, kötött birtokokra nézve elismerjük, azt el kell ismernünk erre mint privát tulajdonra vonatkozólag is. Azt az egyént, akinek jutaléka, illetékessége van, nem szabad megfosztani ép olyan sokszoros praecautélával, amint törvényjavaslatban foglaltatik, a szabad rendelkezési jogától. Hallottam ugyan, hogy fognak valamelyes módosítások történni, — amelyeket azonban nem méltóztatott a t. előadó urnak kijelenteni — de mindenesetre ki kell jelentenem, hogy így beállítva semmi körülmények között sem lehetne elfogadnunk ezt a törvényjavaslatot anélkül, hogy nagy rést ne ütnénk a magántulajdon szentségén és az önrendelkezési jogon, amelyet pedig olyan sokszor szoktunk hangoztatni. Annak az embernek talán eminens joga az, hogy eladja és értékesítse a maga jutalékát, már pedig az ezen szakaszokban foglalt praecautélák igen súlyosak, és nagyban korlátozzák az ő szabad rendelkezési jogát, Azt a ezélt igenis helyesnek tartom, hogy az elaprózódást, valamint az egy kézben való tömörülést is ki akarja kerülni a javaslat. Azonban ezeken a szempontokon tul nem szabad mennünk. Ha ez a két elv érvényesül, akkor semmi körülmények között sem tartom helyénvalónak és megengedhetőnek, hogy az illetők szabad rendelkezési joga korlátoztassék. T. ház! A 74. §-t tartom a legaggályossabbnak, és nem birom felfogni épen a nyert felvilágosítások után, hogy mely czél vezethette a földmivelésügyi kormányt akkor, midőn ezt a szakaszt a javaslatba bevette. Ennek a szakasznak bevezető része igy szól (olvassa) : »Az állattenyésztés közérdekéből a volt úrbéreseknek az 1. §. 1. és 5. pontja alá eső közös legelőire, továbbá a közbirtokosságoknak oly arányosított közös legelőire nézve, amelyekből az egyes közbirtokosok egyéni illetményei kihasitását kérni a törvény értelmében jogosítva nincsenek: községi közlegelővé átalakításuk czéljából a község részére kisajátítás engedélyezhető.« Méltóztassék e szakaszt minden szavában mérlegelni, akkor meg fognak győződni, szerény nézetem szerint, hogy ez igy magában véve egy jogi abszurdum. Mert, bocsánatot kérek, a kisajátítási törvény taxatíve megállapítja, mily czélból, mily esetekben lehet kisajátítani. Nagyon természetes, hogy a kisajátítási törvényben is kidomborodik a magántulajdonjog szentsége és csak különös közczélokból engedi meg annak korlátozását. De ha elolvassák a kisajátítási törvény taxatíve felsorolt eseteit, sehol sem fogják találni, hogy pl. egy község, egy minta közgazdaság egyetemének, összesítésének képviselője mint egyed lépjen fel és kisajátítsa saját lakosai legelőinek valamely területét, hogy a területet ugyanolyan czclra tovább adja. Ez jogi abszurdum. Ha valaki azt mondja, hogy elveszem a te közlegelődet tőled, hogy másnak részére adjam, ez nem közérdek, ez nem közczél, ilyen nem fordulhat elő. De ha valaki azt mondja: átveszem a közlegelődet, hogy átalakítsam ipartelepre, azt értem, hogy átveszem azért a közlegelő egy részét, hogy azon vasutat nyissak, azt értem; de azt nem, hogy elveszem a kabátodat, hogy átaüjam a szomszédodnak. (Mozgás.) Ha a földmivelésügyi kormánynak az a határozott czélja, hogy a kisgazdákat megvédje, gyámolitsa, mondjuk talán épen a magánjogi elv megsértése mellett is, de kimondja, hogy csak azért kénytelen ezzel, mert látta, hogy gyámoltalanok az illetők és egyéb czél nincs, mint az, hogy a kisgazda darab földje a kezéből ki ne kerüljön, azt elfogadom, meg vagyok elégedve, és köszönettel veszem. De épen ez a szakasz ezen rést üt. Nem is állítom, hogy Serényi minister ur ezzel visszaél, de most nemcsak demokratizálódunk, de esetleg szoczialisták leszünk és akkor azt fogják mondani: nem állunk meg itt, menjünk tovább, találunk még jobb helyet is közlegelőnek a megállapítására, mint épen az X. Y. kis hányadát, amely pedig neki önmagának sem elég. Önmagával jut a földmivelésügyi kormány ellentétbe, amikor e szakaszt beállítja. Mert kitől sajátítható ki egy legelő, hogy ugyancsak mint legelő másnak odaadassék? Feltétlenül attól, akinek sok legelője van. Már pedig a földmivelésügyi kormány megállapítja, hogy ennek a közösségnek, a volt úrbéresek egyetemének az a része, amely még megmaradt közösségnek, igen kevés legelője van és ahol van, ott nem fogja azokat a szükségleteket fedezni, amelyeket mi állattenyésztés szempontjából hozzáfűzünk. Tehát maga a földmivelésügyi kormány megállapítja, hogy az, ami van, az is csekély, sőt annyira csekély, hogy kénytelen voltam törvénynyel jönni és segíteni ezen közösségeknek, hogy legelőt szerezhessenek az állam hozzájárulásával.-. Már pedig az 1. és 5. pontok alá eső legelő, vagyis az úrbéresek egyetemének a legelője és azon közbirtokosságnak a legelője, mely az 1894 : XII. t.-cz. 12. §-a értelmében csak kormányhatósági jóváhagyás mellett oszlatható fel, épen az apró legelőket jelenti, a volt úrbéresek egyetemének azt a részét érinti, mely a legszegényebb, mert aki gazdag volt, igyekezett felhasználni a tagosítást és azt az állapotot, mikor aludt a törvényhozás e tekintetben, és szépen kivette a maga részét, eke alá vette azt és most nincs legelője. Aki még megmaradt, az mind szegény ember. Kérdem tehát, hogy lehetséges-e, jogos-e, hogy épen akikre vonatkozólag megállapíthatjuk taxatíve, hogy egyiknek sincs igen sok legelője, sőt ami van, az elégtelen,