Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.
Ülésnapok - 1910-438
50 k38. országos ülés Í9Í3 február 28-án, pénteken. a legfényesebb czáfolata annak, hogy az állattenyésztés fejlődése nem tartana lépést a népesedés szaporodásával, mert hiszen azt még tekintélyes mértékben felül is múlja ; ennélfogva nem is lehet egyik oka a külkereskedelmi forgalmunk mérlegében előállott passzivitásnak. Ha egyáltalában vádat lehet emelni, csak az lehet, hogy a múltban az illetékes körök nem ismerték fel az állattenyésztés rendkívüli nagy jelentőségét, nem ismerték fel azt, hogy a legalkalmasabb eszköz az ország széles néprétegeiben a jólét megteremtésére, a gazdagodásra. Jogos vád lehet továbbá, hogy az állattenyésztés nem produkált annyit, hogy külkereskedelmi forgalmunk mérlegében 1906 óta beállott passzivitást, mely évről-évre emelkedett s amely 1911-ben megközelítette a negyedmilliárd koronát, a kivitt termékek értékével eltüntette volna. Pedig az állattenyésztés erre alkalmas, nemcsak az ország agrár jellegénél és annál fogva, hogy a gazdasági érdekek ehhez kellő védelemben részesülnek, még pedig j ogosan, hanem azért is mert ehhez a lehetőség tényleg fenn is forog. Mert ha a német császár az urakházának gazdasági tanácsában azt ajánlhatta a német gazdáknak, hogy az állattenyésztést fej leszszék, holott Németországban a sokkal silányabb területen száz négyzetkilométeren több mint hatezer darab számos állat található, nálunk pedig nem egészen négyezer, akkor világos, hogy a mi sokkal termékenyebb talajunkon, kedvezőbb viszonyok közt, az állattenyésztést még nagyobb mértékben lehetne fejleszteni, feltétlenül nagyobb mértékben, mint amennyi elégséges arra, hogy külkereskedelmi forgalmunk mérlegében az egyensúlyt helyreállítsuk. Hivatkoztam előbb az 1911. évi állatszámlálás adataira. Ezen adatokból kiderül egyebek közt az is, hogy Magyarország állatállományának három negyedrésze a kis exisztenciák tulajdonát képezi ; tehát olyanak kezében van, akik az állattenyésztést sikeresen és haszonnal csekély kivétellel csak akkor űzhetik, ha legelőt is igénybe vehetnek. Mert tény ugyan, hogy az állattenyésztés legelő nélkül is sikeresen űzhető, de csak azon esetben, ha nagyobb földkomplexum és ha bizonyos forgó tőke áll rendelkezésre. Ennélfogva természetes, hogy a legelő hiánya legsúlyosabban a kisgazdát, a törpe birtokost és a birtoknélküli állattartót sújtja. Az osztatlan közös legelőknek a hivatása ezen a hiányon segiteni. Ennélfogva minden lépéssel, minden gondozással, amivel ezen osztatlan közös legelők fentartását, javitását, az eddiginél sokkal előnyösebb kihasználását, ujabbak szerzését és létesítését előmozdítjuk, nemcsak egy rendkivüü nagy gazdasági, hanem különös szocziális érdeket is szolgálunk. (Ugy van !) A magyar törvényhozás a múltban már több izben gondoskodott úgyis, hogy ilyen közlegelők fentartása biztosittassék, úgyis hogy ilyenek létesíttessenek. Hivatkozom itt az 1894 : XII. t.-cz.-re, amely a közlegelők fentartásáról gondoskodik. Sajnos, hogy a felosztásukat akadályozó szakasznak nincs szankcziója, valamint hogy ezen törvény nem gondoskodik a legelők használatának szakfelügyeletéről. Olyan hiányok, amelyek a földmivelésügyi bizottságot, mikor ezt a törvényjavaslatot tárgyalta, arra késztették, hogy két uj szakasz felvételét proponálja, amely két szakasz hivatva volna ezt a hiányt pótolni. Ugyancsak találunk törvényeinkben még az 1848 előtti birtokviszonyokból fenmaradt úgynevezett úrbéri közös legelők fentartásáról is bizonyos gondoskodást. Az 1871 : LIII. t.-cz. ugyan megengedi az egyénenkénti felosztást és elidegenítést, de ezt mégis az úrbéri összbirtok egy negyedrész tulajdonosainak a hozzájárulásától teszi függővé. Megszorítja ezt a rendelkezést az 1880. évi XLV. t.-cz., amely a volt erdélyi részekre való hatálylyal kimondja, hogy az egyéni elkülönítést csak olyan közbirtokosnál lehet megengedni, akinek száz katasztrális holdnál nagyobb birtoka van. Még inkább megszorítja és korlátozza a legelők egyénenkénti felosztását az 1908 : VII. t.cz, az erdélyi részekre való hatálylyal, amely egyénenkénti elkülönítést az összes és bármely fajta közös legelőkre megtiltja; az 1908: XXXIX. t.-cz. pedig ezt a rendelkezést a magyarországi részekre emeli érvénybe. Uj legelők létesítéséről pedig gondoskodik az 1894 : V. t.-cz.. amely imperative elrendeli, hogy telepítéseknél és parczellázásoknál közlegelő hasittassék ki. Ugyancsak a már említett 1908. évi VII. és XXXIX. t.-czikkkek pedig kimondják, hogy az általános tagosítás kérelmezése esetén, ha azon időben az illető községben közlegelő nincsen, vagy a meglévő az áUatlétszámmal arányban nem volna elégséges, akkor a tagosítás alá kerülő összterület 5%-áig kell közlegelőt kihasítani, vagy a meglévőt kiegészíteni. Végre az 1908.: XLIII. t.-cz. arról gondoskodik, hogy ilyen közlegelőket állami segélylyel lehessen megszerezni és vásárolni. De legyenek ezek a törvényes intézkedések bármennyire helyesek, annyi bizonyos, hogy a gazdasági érdekek szempontjából nem egészen helytállók. A főbaj t. i. az, hogy ugyanakkor, amikor a törvényhozás ezeket a korlátozásokat megállapította, nem gondoskodott egyúttal olyan szervezetről, amelynek segélyével a közösségben a társtulajdonosok gazdasági érdekei kellően megvédhetek lettek volna. Már pedig ezen közösségeknél a többségi elv szükséges, hogy érvényre jusson, mihez a fennálló magánjognak azon szabályai, amelyek a közös tulajdonra vonatkoznak, kellő alkalmat és módot erre nem nyújtanak. Ennélfogva bármily rendelkezések, melyek ezen közös osztatlan legelőkre vonatkozólag terveztetnek, mindig nehézségekbe ütköznek, azokat foganatosítani nem lehet, s ez az oka annak, hogy a közös legelők nagyobbára elhanyagoltak és távol állanak attól a hivatástól, amelyet, ha jókarban tarthatók volnának, az állattenyésztés emelése szempontjából teljesíteni képesek lennének.
