Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.

Ülésnapok - 1910-437

437. országos ülés 1913 február %1-én, csütörtökön. 41 Azok, akik ennek a javaslatnak, illetőleg az ebbe lefektetett gondolatnak bizalmatlanai, ellenzői, felvetik azt, hogy, mióta a kriminalisztika terére a humánus felfogás belekerült, azóta a kriminálisoknak száma szaporodott. Mióta büntetőnovellánk a fiatalkorúakkal szemben különböző, eddig még ismeretlen eljárásokot, intézkedéseket, büntetéseket tett lehetővé, azóta a fiatalkorú bűnözők száma is növekedik. Emellett felhozzák azt is, hogy ezzel arányosan a sértettek, bizalmukat vesztvén az igazságszolgáltatás energiájában, ez kétségtelenül nagy veszélyeket rejt magában a társadalmi jogbiztonság szempontjából. T. ház! Azoknak, akik igy gondolkoznak, teljesen igazuk van abban, amit tényékként a statisztika alapján állítanak, de semmi esetre sincs igazuk akkor, mikor ezekért a humánus felfogást okolják. En azt hiszem, hogy épugy tévednek, miként tévednének azok, akik a vallásosságot üldöznék azért, mer a Páduai szent Antal nevében visszaélések történnek. Meg vagyok győződve, hogy minden társadalmi közületnek csak hasznára volna az, ha az élet minden viszonyai között a humanizmus gondolata tért foglalna, épugy, mint minden társadalmi közületnek csak hasznára volna, ha minden ember lelkében a vallásosság élne. Csak össze ne téveszszük a fogalmakat és amikor humanizmusról beszélünk, ne legyünk álhumanistákká ; ne a szentimentalizmus érzelgős kedélyhangulatára hallgassunk, hanem mikor cselekszünk, mikor alkotunk, akkor tisztán a rideg ész szavát tekintsük parancsnak. Mert ha ezt szem elől tévesztjük, akkor csakhamar oda juthatunk, ahova esküdtbiróságaink nem egyszer jutnak, hogy t. i. maguk előtt látva a vádlott vergődését, megbocsátanak neki, mert nem látják oly közvetlenül azokat a rettenetes szenvedéseket, azokat a rettenetes bajokat, amelyeket az ő cselekedete egy vagy több embertársának okozott. Mondhatjuk-e, t. ház, hogy az ilyen esküdtbiróság humánusan járt el ? Bizonyára nem, ez csak álhumanizmusból tévedett. (Igaz ! Ugy van!) De nemcsak az érzelgős szentimentalizmus vezetheti az álhumanizmus útjára. Oda juthatunk akkor is, ha olyan intézményeket létesitünk, amelyek a gyakorlati életnek meg nem felelnek, amelyek a gyakorlati életben meg nem valósithatók. T. ház ! Aki végigolvasta ezt a törvényjavaslatot, aki végighallgatta az előadó ur és a minister ur beszédét, az meggyőződhetett arról, hogy itt nem oly alkotásról van szó, amely tisztán szentimentális érzelgősségnek köszönheti születését, hanem igenis olyan alkotásról, amely különösképpen hivatott arra, hogy a társadalom jogbiztonságát fenyegető veszélyeket már csirájukban elfojtsa. De hogy ez az alkotás ilyen, hogy ez az alkotás nem egy teoretikus fantazmagória eredménye, azt láthatjuk a statisztika adataiból is. Amióta ugyanis a büntető novella életbelépett, azóta rendelkezünk statisztikai adatokkal arról KÉPVH. NAPLÓ 1910 1915. XVIII. KÖTET. is, hogy az egyes bíróságok a novella alapján milyen büntetéssel sújtották a fiatalkorú bűnözőket. Ezek a statisztikai adatok nagyon érdekesek. A királyi járásbíróságok az 1911. évben a novella alapján összesen 4884 fiatalkorút sújtottak büntetéssel. Ezeknek 72%-át dorgálásra, 7%-át próbára bocsátásra, 6%-át javitó nevelésre, 10%-át 1—15 napig terjedhető szabadságvesztés büntetésre és 5%-át ennél hosszabb tartamú szabadságvesztésre ítélték. A kir. törvényszékek 3974 fiatalkorút sújtottak büntetéssel. Ezeknek 46%-át dorgálásra, 8%-át próbára bocsátásra, 11%-át javitó nevelésre, 8%-át 1—15 napig- terjedő szabadságvesztésre és 27%-át ennél súlyosabb szabadságvesztésre ítélték. Ezekből az adatokból kitűnik, hogy a járásbíróságok a fiatalkorú bűnözők 85%-áfc, a törvényszékek pedig azok 65%-át olyan büntetéssel sújtották, amelyek tulaj donképen tisztán és kizárólag a fiatalkorúak megjavitását czélozzák. Vagyis ebből azt következtethetjük, hogy bíróságaink a gyakorlati életbe már átvitték azt a gondolatot, hogy a fiatalkorúak bűncselekményét nem megtorolni kell, a fiatalkorúakat nem elrettenteni kell, hanem lehetőleg meg kell javítani őket. Ha most mi egy olyan törvényjavaslatot tárgyalunk, amely hivatva van ezeket a büntetési nemeket, t. i. a dorgálást, a próbára bocsátást és a javitó nevelést az életben lehetőleg hatályosabbá tenni, akkor semmi esetre sem vádolhatnak minket azzal, hogy teoretikus fantazmagóriát építünk itt, hanem minden tényező el kell ismerje azt, hogy itt a gyakorlati élet szükségleteinek és követelményeinek teszünk eleget. (Igaz ! Ugy van!) Ami a dorgálást illeti, láttuk, hogy a járásbíróságok száz eset közül hetvenkettőben mérték ki ezt a büntetési nemet. Ha már most azt nézzük, vájjon ez a dorgálás ma hatályos lehet-e, akkor, sajnos, azt kell mondanunk, hogy bizony igen gyakran és igen sok helyütt erre nincs mód. A legkisebb hatáskörű és legkisebb személyzettel biró járásbíróságok kénytelenek lévén fiatalkorúak bűnügyeivel foglalkozni, ott az a biró, akinek ez hivatása, más resszorttal is kénytelen foglalkozni és ennek az a következménye, hogy gyakran akkor, mikor legfontosabb hivatását teljesiti, amikor ő a fiatalkorú bűnözőnek az ügyét tárgyalja, amikor esetleg ennek a tárgyalásnak is a legfontosabb aktusához, a dorgáláshoz ér, akkor őt megzavarják különböző érdekeltek, különböző ügyfelek és azt, t. ház, mi a gyakorlati életből jól tudjuk, hogy akármilyen energikus biró is legyen az illető, ezt nem tudja megakadályozni, mert hiszen sok helyen járásbíróságaink épületei sem teszik lehetővé ezt. Hát vájjon, t. ház, amikor ez a javaslat most a fiatalkorúak bíróságait a törvényszékek kebelében és csak a nagyobb járásbíróságoknál létesiti, vájjon nem-e helyes czélt szolgál, amikor a fiatalkorúak eljárásában igy lehetővé teszi azt, hogy ott tisztán és egyedül a fiatalkorúnak ügyével foglal6