Képviselőházi napló, 1910. XVIII. kötet • 1913. január 22–márczius 15.
Ülésnapok - 1910-440
96 Hú. országos ülés 1913 márczius 3-án, hétfőn. Én nagy elismeréssel vagrok az iránt, hogy a pénzügyi bizottság egyenlővé tette a fizetést és a lakbért tanító és tanítónő között. De igazán csekély összegről lenne szó, ha azt is kimondanék, hogy a tanítónő is ugyanazon két évi gyakorlat után lépjen elő és ne kelljen neki az első fokozat elérésére négy évig szolgálnia. Ez ugy tűnik fel, mintha megbélyegzése akarna lenni a tanítónőknek, mintha a tanítónő munkája kevesebbet érne, alacsonyabbra volna taksálható. Igaz, arra hivatkozik az indokolás, hogy igy van ez a külföldön mindenütt. Hadd tegyem hozzá, hogy mindenütt talán nincs igy. Sok helyen igy van, de figyelembe kell venni, hogy ezek a törvények, melyek külföldön ezeket az illetményeket szabályozzák, nem a legutolsó esztendőben készültek, és ha valamelyik külföldi államban most elővennék a dolgot, biztos vagyok felőle, hogy e tekintetben az egyenlőség álláspontjára helyezkednének. Azt mondja az indokolás, hogy ime ott van Finnország, hol a nők a parlamentben is helyet foglalnak és ott mégis megvan az egyenlőtlenség. Ehhez általánosságban legyen szabad hozzáfűznöm, hogy Norvégiában igenis meghozták már az egyenlő illetményeket tanítók és tanítónők számára. Ha Finnországban nem hozták meg, annak is megvan a maga oka. Finnország azóta, hogy uj alkotmánya van, mely a nőknek a passzív és aktív választói jogot biztosítja, ez az ország kemény harczban áll szabadságának védelmében. Hat év alatt ott négyszer oszlatták fel az országgyűlést és öt uj választás volt. Ebben az időben inkább elismeréssel kell lennünk a finn nők iránt, alak ebben a hazafias védelemben nem gondoltak saját érdekükre, hanem egyesült erővel az abszolutizmus ellen védekeztek. Azt a példát tehát nem lehet felhozni, hogy Finnországban maguk a tanítónők sem kívánják, hogy olyan fizetésben részesüljenek, mint a tanítók. Épen ellenkezően, azt látjuk, hogy azokban az országokban, ahol a nevelésügy jelentékenyen előrehaladott, nagyon is értékelik a nőt mint tanítónőt. Angliában például háromszor annyi tanítónő működik, mint tanitó, az EgyesültÁllamokban pedig ugy viszonyuk a tanítónők száma a tanítók számához, mint kettő az egyhez, vagyis kétharmadrész tanítónő van és egyharmadrész tanitó. Ez kétségkívül nem financziális okokból van igy, nem azért, mintha a tanítónők olcsóbban dolgoznának, hanem azért, mert a nevelésügy terén természetnél fogva hivatottabbak. Épen ezért méltánytalan, hogy fizetésük alacsonyabb legyen, sőt én azt mondom, hogy ez még a tanítókkal szemben sem egészen fair dolog, mert hiszen ez ugy tűnik fel, mintha a tanítónők arra valók volnának, hogy az ő munkájuk bérét lenyomják és ezáltal a tanítókat mintegy diszkreditálják. Ép ezért annál kevésbbé tudom ezt az ellenvetést elfogadni, mert, mint említettem, ez a költségvetésben csekély difi'erencziát jelent, ugy, hogy a kérdés pénzügyi bilance-át sem bolygatja meg. Nagyon örülök különben annak, hogy a ház határozatilag is kimondotta, hogy a két törvényjavaslat rokontermészeténél fogva általánosságban együtt tárgyalandó, mert ezáltal hivatalosan is kifejezésre jut az, hogy állami és felekezeti tanítók között nem kell különbséget tennünk. Ugy állunk ebben a kérdésben, hogy sem az állam egymagára hagyatva, sem a felekezetek magukra hagyatva nem volnának képesek a nevelésügyet az egész vonalon felkarolni. És én ezen nem szomorkodom, én ennek nagyon örülök, mert ezáltal barátságos kapocs létesül állam és egyház között. (Ugy van! a jobboldalon.) Az államnak módja van arra, hogy a felekezeti iskolákban mindenütt biztosítva látja az állami és a nemzeti érdekeket, az egyháznak pedig meg van engedve, hogy a hitbuzgalmat a vallás erejével fejleszsze és az élet további folyásában minden kolliziót elhárítsanak. Talán épen ez az egyik oka annak, hogy bár Magyarországon sokféle hitfelekezet van, a felekezeti béke nálunk zavartalan és a közéletben mindannyian testvéreknek tekintjük magunkat. (Éljenzés a jobbóldalon.) Ezt a testvériséget kívánom én belevinni a törvényjavaslatba, amikor kívánom, hogy a felekezeti és községi tanítók, akik áUami tisztet viselnek, akiket az 1907-iki törvény állami tisztviselőknek minősít, egyforma bánásmódban részesüljenek a nem felekezeti vagy az állami tanítókkal. Nagyon szép jelenség volt a tanítótestületek azon megnyilvánulása, midőn teljes szolidaritásra tudtak emelkedni és a felekezeti tanítók bajait magukévá tették, egy kategóriába tartozóknak tekintették magukat. Ezzel szemben a javaslat nagy külömbségeket állit fel az állami és nem állami tanítók között. Igaz, hogy ez régebben is megvolt az 1907. évi törvényben, de ha valamit megjavítunk, javítsuk meg gyökeresen. A felekezeti tanítók bizonyos háttérbe szoríttatnak, második kategóriába soroztatnak már azáltal is, hogy náluk az előmenetel nem négy évenkint, hanem öt évenkint történik. Ez csekély külömbséget jelentene pénzügyi szempontból, és könynyen ki lehetne kapcsolni ezt a külömbséget anélkül, hogy az állam költségvetése ezt megérezné. Épen azért, mert ez kevés költséget jelentene, ugy tűnik fel, mintha elvileg akarnának külömbséget tenni a kettő között s ez a megszégyenítő a felekezeti tanítókra. A másik dolog a kántori fizetés beszámítása, nem egészen de részlegesen egy meglehetősen komplikált kulcs szerint. Akárhány helyen az állami tanitó is végez kántori teendőket, és ezek fejében kap kántori fizetést. Iskolai ügyünk fejlődésével maholnap ugy is előáll annak szükségessége, hogy nagyobb helyeken a kántort teljesen elkülönítsék a tanítóságtól, (Helyeslés.) egy-két nagyobb helyen ez meg is történt, de sok helyen kellene történnie, hggy a tanitó egészen hivatásának élhessen. Nem mondom, hogy magában véve inkompatibilitás van kettő a között, de a viszonyok sok helyen olyanok, hogy relatív in-