Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-403

12 június 24-én, hétfőn. M kö3. országos ülés 19 kapni a választójogot továbbra is. Ez elő fog fordulni akkor, amikor valakinek vagy olyan kiesi a jövedelme, hogy adót eddig fizetett, de most a törvény értelmében nem fizetne, vagy pedig a perczentualitás folytán lekerül 20 korona alá és különben elvesztené a választójogot. Ez ellen a javaslat óvó intézkedést tartalmaz. A második igen érdekes kérdés az, bogy az 1909-iki, különben — elismerem — helyes alapon nyugvó reformban a tartalékolás kérdése egészen el volt hibázva. Ne tessék rossz néven venni, ha erre kitérek, mert épen a jelenlegi nehéz magyar közgazdasági helyzetben mindnyájan, akik bizonyos szerény munkát végezünk ebben a közgazdasági életben, tudjuk és mindnyájunk meggyőződése, hogy nincs veszedelmesebb dolog, mint a tartalékolások üldözése. Ellenkezőleg, a mostani nehéz pénzügyi viszonyokon csak ugy tudjuk helyesen keresztül vinni az országot, hogyha az állam csalogatással, kényszerrel szinte rászorít ja az iparvállalatokat, bankokat, vidéki és fővárosi pénzintézeteket, hogy tartalékoljanak és megint tartalékoljanak, ne oszszák ki a jelen generácziónak osztalékok és igazgatói tantiérnek alakjában a jövendő nemzedék vagyonát. (Elénk helyeslés és taps.) A tartalékolásnak ez az üldözése, amely divattá válik, már bizonyos tekintetben benyomult az 1909-iki törvénybe is. Ezt ki kell javitani. Be nyomult először azért, mert egy sajátságos rnódositás folytán, amelyet eddig senki a világon megérteni nem tudott, maga a törvénynek nagy tervezője, Wekerle Sándor sem, az akkori képviselőház egy olyan — bocsánatot kérek — csodabogarat fűzött a törvénybe/ amely a világ egyetlenegy parlamentje előtt sem fordult elő. Az mondatott ki az akkori képviselőház közgazdáinak helyeslése mellett, hogy a pénzintézetek tartalékalapja csak az első évben adómentes. Ez be is jött a törvénybe. Miután pedig az adó 10%, ebből az következik, hogy az állam minden hazai iparvállalatnak vagy pénzintézetnek tartalékalapját 10%-os adóval 10 év alatt megette volna. Senki meg nem tudta érteni ezt a módosítást. De bizonyos, hogy az akkori képviselőház nagy lelkesedéssel magáévá tette. Okvetlenül szükséges volt ez a módositás annál is inkább, mert ipari köreink már akkor felszólaltak, a főrendiháztól kérték, hogy e hihetetlen baklövést annál inkább korrigálja ki, mert ugyanabban a hónapban, amikor ez nálunk megtörtént, az osztrák Industrieverband elfogadott egy határozati javaslatot, hogy az osztrák iparvállalatok tartalékjait a kormány a legnagyobb kiméletben részesitse. A főrendiház az akkori nagy sietség folytán nem volt abban a helyzetben, hogy jóvátegye a dolgot. Szerencsére még a törvény életbe léptetésének ideje előtt alkalma volt a t. háznak, hogy ezt a kuriózumot a törvényből törölje. (Helyeslés.) A második, ami a pénzintézeti tartalékokra vonatkozik, s ami az akkori 1909-iM törvénybe betévedt, az volt, hogy a pénzintézetek jövedelmi adó kiképzésénél az adó alapjából levonatik 3'5%-a az alaptőkének. Ez a perczent a porosz törvényből vétetett át. Poroszországban is csak 3-5%-át az alaptőkének vonják le a jövedelmi adóalapból, de miért 1 Mert 1891-ben, mikor Poroszországban ezt a törvényt hozták, melyből mi ezt lefordítottuk, az államadóssági kötvények kamatlába ott 3y

2

% volt. Ha tehát mi ezt tettük, akkor nekünk legalább is 4 és %%-ot kellett volna megállapítanunk. Ez is mutatia, hogy nincs veszedelmesebb, mint egyszerűen lefordítani közgazdasági intézkedéseket. (Igaz! Ugy van !) De a javaslatnak egy másik baja is van, hog}^ t.i. csak az alaptőkének 3 és %%-át vette, a tartaléknak, nem? Mi lett ennek a következménj'-e ? Az, hogy vidéki intézeteink nekiálltak és tartaléktőkéjük egy részét átalakították alaptőkévé, vagyis elkezdődött az alaptőkék vizzel való felöntésének ideje, ami másra, mint összedőlésekre és kxachokra nem vezethet. (Igaz ! Ugy van !) Ezen is segiteni akar a pénzügyminister ur, midőn nagyon helyesen a 3 és %%-ot nemcsak az alaptőke, hanem a tartaléktőke után is számítja. Végül — és most már igazán utoljára, t. képviselőház, (Derültség.) — a javaslat egy látszólag igen mellékes rendelkezéssel a közadók kezelésének egységesítéséről szóló törvényjavaslat iránt is intézkedik ugyan, annak végrehajtását azonban későbbi ministeri rendelkezésekhez fűzi. Ez a dolog ugy áll, hogy mindnyájan nagyon aggódunk azon, hogy a magyar államnak ezen nagy próbálkozása folytán — mert ez igen nagy próbálkozás, hogy az uj adóreformot megcsináljuk — közigazgatási gépezetünk ne roppanjon össze ezen rendkívüli és újszerű teher súlya alatt. Ha ezt el akarjuk érni, nem szabad ugyanakkor, mikor az adóreformot életbeléptettük, még más reformokkal, bár hasznosak, időszerűek és jók is, ezt a közigazgatási gépezetet még túlterhelni. Már pedig meggyőződésünk és minden szakértő meggyőződése szerint, ha ugyanakkor lépne életbe a közsdók kezelésének egységesítése azon töméntelen utasítással és rendelettel, amivel ez minden finánczra nézve jár. mikor a vallomásokon nyugvó uj adókivetés bekövetkezik, ez olyan konfuzóra vezetne, melyet a mi közigazgatási gépezetünk nem birna el. Ennélfogva igen helyesen és bölcsen cselekedett a pénzügyminister ur, midőn azt javasolja, hogy ez a kitűnő reform, mely a közigazgatás egyszerűsítésének igen kitűnő példája, nem végkép eldobassék, hanem elhalasztassék. Ezek azon főszempontok, melyek ebben a szerkezetileg kusza, de konczepcziójában igen józan és emberséges javaslatban benne vannak. Elismerem, hogy a pénzügyminister urnak nem sikerül ezáltal valami tökéleteset vagy mintaszerűt alkotnia, de sikerül legjobb meggyőződésem szerint egy oly tisztességes átmenetet csinálni, melylyel eléri aztaczélt, hogy az 1909-iki reformnak összes jó oldalai átmennek az életbe, eléri azt a czélt, hogy az állam pénzügyi helyzetét nem vészé-