Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-426

426. országos ülés 1912 deczember 13-án, pénteken. 457 ges érzésre, amelyben egygyé olvadva ők is büszkén vallhatnák magukat nemcsak & nemzet tagjainak, hanem magyaroknak is. (Élénk helyeslés^.) És ez annál különösebb, mert hiszen a jó Isten kegyelméből annyi jeles tulajdonnal vagyunk felruházva, hogy joggal mondhatta egy jeles publiczistánk: »Mivé lehetne a magyar, ha minden téren érvényre tudná juttatni az ő kiváló jelességét! Minő tért biztosithatna magának az egész világ összes kulturnépei között, ha meg tudná őrizni az ő saját önálló szellemi alkotóképességét, de amellett, a magyar az ő hajthatatlanságánál, az ő erős egyéniségénél, az ő turáni széthúzó természeténél fogva erre a feladatra képtelen«. Épen azért mondja ugyanez a jeles publiczistánk, hogy aki nemzetének igaz tanitója, igaz oktatója akar lenni, annak nem érzésre, nem gondolkozásra, nem akaratra kell tanítania a magyart, hanem csakis egységes érzésre, megegyező gondolkozásra és egyetértő akaratra kell oktatnia. Hát hol tanuljuk meg ezt, ha nem az iskolában, amely minden kultúrának az alapja, mert az képezi mindennek az alapját. Oda kell tehát belevinnünk ezt az egységes érzést, ennek gondolatát, ott kell, az iskolában, elültetni, átplántálni a gyermeklélek szüztiszta talajába annak csiráit, ott kell elvetni annak magjait. De mai iskolarendszerünk mellett, a mai széttagolt, minden egységes alapot és vezetést nélkülöző, minden felügyelet nélküli rendszer mellett, ezt aligha tudjuk elérni. Nekünk tehát bele kell vinnünk az iskolába ezt az érzést, ott kell beleplántálni a gyermek szivébe és ott kell elérnünk azt, hogy az a magyar czimer, a magyar államiságnak e megszentelt jelvénye, necsak festett kép gyanánt lebegjen a gyermek előtt, hanem ott éljen mint egy élő eszme, a magyar nemzeti eszme élő kifejezéseként nemcsak a serdülő gyermek és ifjúság, hanem a felnőtt nemzedék szivében is, mint a magyar nemzeti nagyság és dicsőség egy domináló, élő megtestesítője. Ott, ott az iskolában kell megkezdenünk, fejlesztenünk ezt az érzést és annak gyökereit biztos talajba helyezni, hogy azok künn a,z élet iskolájában terebélyes fává nőjenek. Székely Ferencz igazságügyminister: El ne bizzák magukat! Vargha Gábor: Hogy mindezt elérhessük, annak egyedül egy módja van, az, hogy helyezzük egységes alapra, és pedig a nemzeti egység alapjára egész népoktatási rendszerünket s teremtsük meg bármily áldozatok árán is az egységes, magyar nemzeti népiskolát. (Helyeslés.) Mert különben bármennyit hangoztatjuk is azt az egységes nemzeti államot, az csak üres ábrándkép marad, egy szép álom, amely soha megvalósulni nem fog. De hogy ezt megvalósíthassuk, nem elég csak betöltenünk az egész országot, annak minden legrejtettebb zugát is népiskolákkal, a magyarságnak ezen fellegváraival, mert hiszen nemcsak diszes palotákra, nemcsak jól berendeGÉPVH. NAPLÓ. 1910 1915. XVII. KÖTET. zett tantermekre van szükségünk, mivel azok üres, néma falak maradnak még a legjobb törvények mellett is, hanem be kell vinnünk a népiskolába annak igazi lelkét és éltető elemét, a jó tanítót, mert az igazi, jó népiskolának egyedüli lelke és éltető eleme csak a jó tanitó. (Igaz! TJgy van!) Azért amikor én a népiskolai rendszerünknek reformjára gondolok, egyúttal gondolok a magyar tanítóképzés reformjára is. Nekünk már véget kell egyszer vetnünk annak az elkoptatott, régi napszámos-frázisnak, véget kell egyszer vetnünk azoknak a »Quem dii odere«fóle legendáknak s azok helyébe oda kell állítanunk a modern haladó kor, a reális élet minden követelményeinek megfelelő tanítót, a magyar nemzeti nevelésnek erős, kitartó munkásait, a magyar nemzeti érzésnek kipróbált, fáradhatlan harczosait, a tudásnak igazi mestereit: a hivatásos, igaz, képzett tanítókat. (Élénk helyeslés.) Amint igen t. Siegescu képviselőtársam reá mutatott, egy rossz tanitó milyen pusztítást vihet véghez! Ami pusztítást és rombolást emberben el lehet követni, azt egy rossz tanitó elkövetheti. Erkölcsileg züllötté, lelkileg bénává, testileg nyomorékká tehet egy egész nemzedéket, beleolthatja a kishitüségnek azt a keserű érzését, a lemondás érzését, rányomhatja a gyermekietekre a gyűlöletet, a saját nemzete gyűlöletének maradandó bélyegét és bár meg vagyok róla győződve, hogy a mi tanítóságunk soha erre az alacsony szerepre sülyedni nem fog, mégis ha meggondoljuk ezzel szemben, hogy a jó tanitó tanításának nyomán mennyi áldás fakadhat, ha meggondoljuk mennyi kincset gyűjthet össze és halmozhat halomra azokból a csiszolatlan gyémántokból, amelyek keze alá kerülnek, mennyi derék, jellemes honpolgárt nevelhet a hazának, pillanatig sem szabad habozni, hogy a magyar nemzeti népiskola, és ebben a tanítóképzés reformját megcsináljuk. (Helyeslés.) En, t, h részletekbe bele nem bocsátkozom, sem az államiság kérdését érinteni nem akarom. Az állami oktatás nagy kérdését sem. Mint a tradicziók egyik nagy híve, a multat lerombolni nem kívánom, ós a felekezeti tanítás nagy érdemeit elvitatni nem akarom. Mindezt meg lehet csinálni anélkül. Én ma csak egy eszmét kívántam felvetni, azt az eszmét, amelynek megvalósítása azokra vár, akik fanatikus hittel és meggyőződéssel hisznek ebben az eszmében és annak megvalósulásában. És ha nem volnék meggyőződve arról, hogy közoktatásügyi kormányunk ezidőszerinti vezetője szivének egész melegével, lelkének egész rajongásával nem csügg e nagy kérdésen, ha nem tudnám, hogy az ő szivét az az izzó magyar fajszeretet, az a fanatikus hit hevíti, amely múlt évi budgetbeszédéből felénk sugárzott, amelyről ünnepi tanúságot tett, talán föl sem merném vetni ezt a kérdést. De most teljes bizalommal teszem le e kérdés sorsát az ő kezébe, (Helyeslés.) és csak arraké58