Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-424

416 42í országos ülés 1912 az idő nagyon elszaladt, azonban mégis meg­nyugvással állíthatom, hogy láttam a magyar kultúra igéretföldét, és én a minister urnak azt kívánom, hogy legyen Áronja is ennek az ügynek, és necsak messziről lássa, hanem élvezze is a magyar kultúrának igazán áldásos hatását. (Elénk helyeslés.) A kormány iránt és a minister iránt való bizalommal eltelve, megszavazom a költségvetést. (Élénk helyeslés és taps. Szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Ki következik szólásra ? Draskovich János jegyző: Juriga Nándor! Juriga Nándor: T. ház ! (Halljuk ! Halljuk !) Igazán örülök, hogy előttem szólott igen tisztelt képviselőtársam öntudatosan vallotta magát ör­ménynek, és még érzi ereiben annak az örmény fajnak a vérét, amely az üldöztetések elől idejött az országba, és itt igazán jómódra, becsületre, tisztességre és magas állásokra tett szert. Annál inkább meg kell becsülnöm az ő örmény voltának ezt az öntudatos bevallását, mert ő az örmények ügyeinek fejtegetése közben, — bár az örmények­ről igen jól tudjuk, hogy óvatosak és igen sze­mesek — (Derültség.) mégis csak elárulta az ő igaz jó örmény szivét, akkor t. i., midőn azt mon­dotta, hogy az örmények az oláhokkal szemben védelmezték nemzeti nyelvüket; hogy vallási önállóságra törekedtek, és őrizkedtek attól, hogy az oláhokkal össze ne olvadjanak. Ez is szép be­ismerés, t. ház, valamint az is szép vonás, hogy ő az örmények nyelvét nemzeti nyelvnek nevezte, mert én pl. aüg is merem magamnak megengedni azt, tekintettel bizonyos hangulatra, hogy én az én szlovák nyelvemet nemzeti nyelvnek nevez­zem. (Felkiáltások : Olyan nincs l Mozgás és zaj.) Elnök : Csendet kérek ! Juriga Nándor : Én ezt nem állítom, csak azt mondom, hogy analóg esetben épen olyan jog­gal és annyi öntudattal mondhatnám én is, hogy szlovák vagyok, és szlovák nemzeti nyelven be­szélek. Ez azonban politikai kérdés, és én erre bővebben kiterjeszkedni nem kívánok. Csak ezt akartam megjegyezni azokra az oldal vágásokra, melyeket a t. képviselő ur a nemzetiségeknek adni iparkodott. T. ház ! Elvi tekintetben egy gondolatával szemben kell mégis állást foglalnom, amely az én meggyőződésem szerint, kultur - demokratikus szempontból nem állhat meg, hogy t. i. a gyermek elsősorban az államé. Ez túltengése az állam fogal­mának az egyén rovására. Nem áll, hogy a gyermek elsősorban az államé, mert a gyermek elsősorban nem az államé, hanem a szülőé. S amint a gyermek testi nevelése, ápolása, ruházása, gondozása elsősorban szülői feladat, és csak azon esetben, ha a szülő az ő kötelességét elhanyagolja, nyúlhat bele az állam­hatalom és esetleg felfüggesztheti az apának szülői jogait: hasonlóképen a nevelés, az oktatás első­sorban a szülők kötelessége, mert a gyermek nem az államé, hanem elsősorban a szülőké, s ennek folytán amiként a legfőbb kötelessége, ugy a leg­deczember 11-én, szerdán. főbb joga is elsősorban a szülőknek a gyermek nevelése. Roppant fontos különbség van e két elv között, mert ezen kiindulási pontból egészen különböző világnézetek fejlődnek ki a pedagógiában, a tanításban. Ezen — hogy ugy fejezzem ki magamat — arisztokratikus, vagy nevezzük inkább a gyer­meket a maga nevén, zsarnoki teóriából, amely az államot olyan magasra emeli, hogy még a szülői jogot, a gyermeknevelési jogot is elsősorban az államnak vindikálja, fejlődik ki az a veszedelmes teória, amely már nagyon közel van a szocziál­demokratáknak államfelfogásához, akik ezen elv­ből kifolyólag azt állítják, hogy az állam joggal veheti ki a gyermeket a szülői gondozás alól. Ellen­ben a másik igen természetes alapelvből folyik az igazi, jogos és helyes felfogás a nevelés terén is, t. i. a lelknsmeretes, jogos, igazi tanszabadság. Minthogy a gyermek elsősorban a szülőé, ennél­fogva a szülőnek van joga őt nevelni, joguk van a szülőknek arra, hogy ahányan csak összeállnak és össze akarnak állani, mihelyt nekik erre megvan a megfelelő kvalitásuk és anyagi eszközeik, együt­tesen nevelhessék gyermekeiket, az ő közös meg­állapodásuk, saját iskolájuk és az ő életfelfogásuk alapján, amiből származik azután az igazi tan­szabadság. Csak ezen igazi tanszabadságból fej­lődhetik ki azután az igazság, a tudomány, a jog, a verseny az egyedek és a különböző társaságok és társadalmi osztályok között. Akkor nem jutunk sohasem oda, hogy igazán inkvizitori és dogmatikus testületek képződnek az államban, amelyekben földrajzi, történelmi decziziókat és anatémákat köszörülnek a peda­gógusok és eretnekségnek neveznek egyes tanokat, amelyek talán a tudományban csakugyan megálla­nak, de nem felelnek meg egyes eszméknek, irány­zatoknak és hangulatoknak s esetleg az uralkodó­osztály, vagy faj, vagy nemzet érdekeinek. S ez történik mind az igazság, a tudomány rovására, hogy azután ezen elvből kifolyólag a tudomány is a hatalom, esetleg osztály, esetleg nemzeti, esetleg vallási uralomnak szekerébe legyen fogható, ami lealacsonyitása és megalázása a tudománynak, mert azt nem szabad soha senkinek, semmiféle iránynak, velleitásnak szekerébe fogni. Épen azért ezzel szemben határozottan hangsúlyoznom kell, az .igazi tanszabadságot. Nemcsak az állam­nak, nemcsak a felekezetnek, nemcsak egyes gaz­dasági köröknek, vagy osztályoknak van joguk felállítani iskolát, hanem bármily szellemi irány­zatnak van erre joga és ebből az igazi tanszabad­ságból kifolyólag keletkezik az igazi tudományos lelkület, nevelési verseny. Az egyik irányzat, a másik irányzat, minél többet akar produkálni mindegyik, megalapozza mindegyik a maga világ­nézetét, minél több egyént igyekszik összehozni a maga tűzhelye köré, hogy eszméit így propagálja, hatalmasokká tegye a másikkal szemben. így keletkezik a kölcsönös verseny, tudásban, műveltségben, kultúrában. Ez az az igazi hajtóerő, amely a nemzeteket, államokat, egyeseket, csalá-

Next

/
Oldalképek
Tartalom