Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.
Ülésnapok - 1910-424
k2k. országos ülés 1912 deczember 11-én, szerdán. 411 bár én örömmel hallottam a ministerelnök ur szájából azt a kijelentést, hogy a katholikus autonómiára vonatkozó törvényjavaslatot nemsokára itt fogjuk üdvözölhetni, mégis kijelentem, hogy én azt a katholikus autonómiát nem tekinthetem olyannak, mintha az csupán egy adókivető-bizottság lenne, hanem egy olyan testületnek, amely a mi kulturális és egyházi ügyeinket a maga erejéből fenn tudja tartani és fejleszteni. (Helyeslés.) Ezeket kívántam, t. ház, a közoktatásügyi tárczával kapcsolatban előadni, és ha a költségvetéshez nem járulok hozzá, ezt nem azért teszem, mintha én a költségeket sokalnám, hanem teszem azért, mert daczára azon örvendetes haladásnak, amely ebből kitűnik, még ezzel a haladással sem vagyok mpgelégedve. (A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök : Szólásra ki következik ? Gr. Draskovich János jegyző: Mártonffy Márton ! Mártonffy Márton: T. ház ! (Halljuk ! Halljuk!) Giesswein Sándor t. barátomnak beszédében, megvallom, kerestem azt a pontot, azt a fogantyút, amelyhez hozzákapcsolhatnám beszédemet. Találtam benne sok olyat, amit én is el akartam mondani és amiben megegyezünk; találtam azonban olyat is, amire nézve egj^mással homlokegyenest ellenkező állásponton vagyunk. De a végezetében mégis ki kell mondani azt, hogy abból a kiindulási pontból, amelyen felépítette Giesswein Sándor t. barátom a beszédét, amelyben megdicséri a költségvetést a maga 144 milliós tételével, amelyben elimeri azt, hogy a magyar iskola a magyar kultúrának jelentékeny szolgálatot tett, amidőn az egész vonalon a kultuszminister működésére nézve a legkedvezebb bírálatot mondja, és végül mégis arra a konklúzióra jut, hogy mindezek alapján nem fogadja el a költségvetést, nekem ugy tetszik, hogy Giesswein Sándor t. barátomra ráillik szent Pál apostol mondása : »video meliora, proboque, deteriora sequor. (Derültség.) Látom a jót, dicsérem is, de a rosszat követem. (Derültség.) T. ház ! Én abból az előadásból, amelyet a kultusztárcza t. előadója előterjesztett, abból a szines kaleidoszkópból, megvallom, egészen mást merítettem, mint Giesswein Sándor t. barátom. Én, aki az iskola életében körülbelül 40 évet töltöttem, (Éljenzés.) aki láttam a magyar iskolaügyre fordított egy milliót kezdetben, és látom ma a 144 milliót, fölvetem magamnak azt a kérdést, hogy megéri-e ? Mert ha valamit pénzzel akarok megmérni, tudnom kell, hogy megéri-e az összeget, amelyet rá akarok fordítani, ha fizikai munkát végezek, megmérem, vájjon a fizikai munkának meglesz-e a kellő eredménye, ha szellemi foglalkozással töltöm az időt, akkor megmérem, hogy vájjon a czél, amelyre szellemi erőmet feláldozom, megéri-e a foglalkozást, a munkát, amelyet ráfordítok. És én, ha tisztában vagyok az iskolák feladatával és rendeltetésével, ha tudom, hogy az iskolák feladata elsősorban az alsó fokon ismereteket nyújtani, a középfokon tudást adni, a legfelsőbb fokon pedig hivatásuk a tudomány továbbfejlesztésére való képesítés, mondom, ha hozzá mérem a 144 millió kiadáshoz az iskolák e rendeltetését, akkor én is arra a megnyugtató konklúzióra jutok, amelyre Giesswein Sándor t. barátom, hogy ugyanis a magyar kultúra megtalálta a fejlesztéséhez szükséges szellemi eszközöket. (Igaz ! ügy van !) Emiitettem, hogy én az iskola feladatának tartom elsősorban, hogy ismereteket adjon, a középfokon tudást nyújtson, és a legfelsőbb fokon képesítse hallgatóit arra, hogy azok a tudományt tovább fejlesszék, műveljék. Ha ebből a szempontból ítélem meg a magyar iskolát, akkor én közvetlen tapasztalásból mondhatom, hogy a magyar iskola ezt a hármas feladatot, illetőleg egész feladatát hiven és lelkiismeretesen oldja meg. Er>, aki retrospektív képét is ismerem az iskolai életnek, láttam azokat a kis oázisokat, amelyekben a magyar kultúra szerényen megvonult egyes középiskolákban, egyes városi elemi iskolákban, és láttam idők folytán ezeket az oázisokat széltében-hosszában megnövekedni, láttam a magyar kultúrának fáját megterebélyesedni, és szemnek és léleknek tetszetős képét látom ma a magyar kultúrának. (Helyeslés.) És konstatálhatom azt is, hogy e kultúrának ilykép való fejlesztéséhez hozzájárult a magyar törvényhozás alkotmányos életünk visszaállítása óta, de sohasem oly jelentékeny mértékben, mint most, a legutolsó egy-két év alatt. (Helyeslés.) Vádolhatnak minket mindennel azok, kiket sajnálattal nélkülözök, hogy nincsenek ma itt. Egyet azonban el kell ismerniök, hogy nem kizárólagos érdemük az, hogy a magyar iskolaügyet fejlesztették, mert be fogom bizonyítani, hogy soha magyar kormány annyi hátrányos intézkedést nem tett épen a magyar iskolaügy, a magyar géniusz rovására, mint az a törvény, melyet Apponyi és társai szentesitettek és melynek alapján népoktatásunk ez idő szerint be van rendezve. (Halljuk ! Halljuk!) Sajnálom, hogy ezt az állításomat »in absentia<< vagyok kénytelen megtenni és Apponyit ide állítani. Egy hang (jobbfelöí) : Hiszen bejöhet! Mártonffy Márton ". Azt hiszem, hasznát venné, ha eljönne ide és látná azt, hogy az ő távollétében is van időnk és van akaratunk a magyar kultúrával szeretettel foglalkozni. (Igazi Ugy van!) Méltóztatnak emlékezni arra, hogy az úgynevezett nemzeti kormány — ez alatt pedig különösen a 48-as politika körül sorakozókat értem, hisz az volt a többség Magyarországon abban az időben — azzal kérkednek, hogy igazi nemzeti politikát minden iiányban és igy az iskolák terén is tulaj donképen ők csináltak. Nekem módomban volt egy másik népoktatási törvényjavaslatot is tanulmányozni, hisz részese voltam, akkor még aktiv tanitó-ember lévén ; tanulmányoztam azt a 52*
