Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-414

tíi. országos ülés 1912 november 29-én, pénteken. 163 sara vonatkozó szakasz; nem mondom, hogy ennek rezoluczió utján való megerősítése, de e szakasz kihagyására vonatkozó óhaj, helyesebben, követelés. Aki békét akart az akkori viszonyok után és logikusan gondolkozó jaolitikus volt, az tudhatta, hogy ez a kritikus pont, amely az országot azelőtt két hónappal súlyos válságba sodorta, az eredmény kilátásával nem vethető újból napirendre. (Igaz! Ugy van!) Igaz. hogy most más alakban történt, de ez ugyanazt idézte volna elő és ennélfogva természetes volt, hogy annak a kérdésnek megbolygatása ép olyan lehetetlen volt május végén, mint amilyen lehetetlennek bizonyult — és ehhez gróf Andrássy Gyula is hozzájárult — áprilisban, az akkori események után. Ott szerepelt továbbá egy nagyon laksz fogalom, a költségek redukcziója és ebben egy határozott álláspont is ki volt' fejezve, mert mindig követelték a vér- és anyagi áldozatok leszállítását. Ezt követelték akkor, amidőn előzőleg a ministertanácsok hosszasan foglalkoztak ezzel a kérdéssel, bizonyára kellő gondossággal, mert csak feltesszük a magyar ministeriumról, hogy az ország anyagi, pénzügyi helyzetét lehetőleg iparkodott megvédeni és követelték ezt akkor, midőn már letárgyaltatott ez a kérdés bizottságilag és tárgyaltatott egy egész éven keresztül a házban. Mindenki meggyőződést szerezhetett arról hogy körülbelül megvannak állapítva a minimumvonalak, amelyeken túl már nem lehet lejebb szállani. Ha ennek daczára valaki felállítja azt a követelést, hogy én igenis leszállítani kívánom ezeket a költségeket, ez, bocsánatot kérek, csakis annyit jelenthet, hogy én nem fogadom el máskép a javaslatokat és azoknak átbocsátását másképen nem fogom megengedni. Felmerült akkor még egy utolsó eszme, t. i., hogy a honvédségnél lehetne esetleg redukeziókat csinálni, tehát a legnemzetibb intézménynél. Általában olyan kívánalmak ezek, amelyek magukban véve igen ártatlanoknak látszottak, de amelyek az akkori feszült helyzetben nem a többség megalázása szempontjából, hanem a kivihetőség szempontjából lehetetleneknek bizonyultak. (TJgy van! Ugy van!) Ilyen módon ajánlkozni tehát, hogy békét kössünk, ez — bocsánatot kérek, nem azt jelenti, hogy békét akarnak az illetők, különösen akkor, amikor ezt azzal a szokásos frázissal terjesztették elő, amely azoknak a fejében, akik ezt a csatadalt már sokszor hallották, igen furcsa gondolatokat ébresztett, amidőn t. i. azt jelentették ki, hogy amennyiben pedig a többségi párt ezeket elfogadná, akkor, de csak akkor nem látnák szükségesnek a rendkívüli parlamenti eszközök alkalmazását. (Ugy van! Tetszés.) Hogy pedig a rendkívül parlamenti eszközök alkalmazása alatt a t. ellenzék mit ért, arra én, aki öt vagy hat éven keresztül szerencsés voltam az ellenzékkel részint ebben, részint abban az irányban az elnöklést vezetni, borzalommal gondoltam. (Derültség és tetszés.) Ezek a rendkívüli eszközök: a nyári időben ismét előterjesztett szabadságkérések is lehetnek, azaz a küzdelemnek az a módja, hogy midőn az illető képviselő ur szabadságot kért és erre a házat megszavaztatta, ezalatt pedig maga elment a dunai fürdőbe üdülni. (Elénk derültség és tetszés.) így eljátszani az ország idejét, a helyzetet így felfogni, nem mutatott komoly elhatározásra. (Ügy van! Ugy van!) Ez megint csak azt jelentette, hogy ismét időt akarnak nyerni, ismét lehetőségeket kívánnak teremteni arra, hogy múljék el még egy kis idő, ezalatt talán a többség fel fog fordulni, (Élénk derültség és tetszés.) vagy talán olyan viszonyok jönnek, hogy összevesznek egymással a többség tagjai s akkor változhatnak a körülmények... (Derültség és felkiáltások: A zavarosban halászni!....) ezt nem akarom mondani, hanem előállhat oly helyzet, hogy a gyakorlati szükségekkel szemben az elvi meggyőződések enyhébbekké válnak, amikor azután a gyakorlatot az ember maga hajthatja végre. (Derültség.) így állván a dolog, én a magam részéről azt mondom, hogy ami június 4-ikén történt, — hiszen ezt senki sem tagadhatja — az igenis, a házszabályoknak egész egyszerűen félretételével történt. Ha ugy állna a dolog, hogy egy ilyen fontos javaslatot az ország többsége vagy akárki, akármelyik elnök az ország akaratával szemben erőszakkal elfogadtatta, akkor azt hiszem, nem az ellenzék, amelynek egyes tagjai ma ki vannak zárva vagy amely a szolidaritás folytán magát kizártnak tartja, hanem az ország közvéleménye már régen felébredt volna és elsöpörte volna a többséget és mindazokat, akik ezt tették. (Ugy van! Ugy van!) De hogy Magyarország, ez az eminenter politikus ország ilyen nyugalommal vagy mondhatom, közömbösséggel fogadta ezeket a dolgokat, ebben egy nagyon fontos tanulság rejlik. (Ugy van! Ugy van!) Mindennek megvan a befogadó képessége s így az ország politikai érzékének és szenzácziójának is. Itt évek óta, mondhatom, 10—15 év óta állandóan nemzeti küzdelmek folynak, nagy jelszavakkal, ahol az országnak legtöbbször ötven j>erezenten felüli része, néha harmincz perczentje a hazaárulás bélyegével illettetik. (Ugy van! Ugy van!) Hiszen, ha annyi hazaáruló volna Magyarországon, mint amennyit ők mondanak, (Derültség.) akkor Magyarország már régen — nem Törökország sorsára jutott volna, hanem egyáltalában nem léteznék, (Derültséges tetszés.) Én azt hiszem, hogy a hazaárulás vádját nálunk azért hangoztatják olyan könnyen az emberek, mert azt hiszik, hogy erős kifejezésekkel a közömbös közönséget felébreszteni képesek. Hiszen momentán lehet talán ezzel sikert elérni, pillanatnyilag lehet ennek hatása, de alapjában 21*