Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-413

íl3. országos ülés 1912 november 28-án, csütörtökön. 145 jából, de társadalmi szempontból is egyike a legfontosabb kérdéseknek. (Halljuk ! Halljuk !) Hiszen, ka méltóztatnak a »Kimutatás az állami alkalmazottak létszámáról* czimü füzetet átnézni, abban méltóztatnak látni, Hogy tisztán tisztviselő van ma 57.942 az állam szolgálatában, az összes állandó alkalmazottak és munkások pedig a tisztviselőkkel együtt 318.036 főre rúgnak ; oly szám ez, amely kétségtelenné teszi, hogy ezeknek a sorsa, ezeknek a jóléte, ezek óhajainak kielégítése a legfontosabb állami és egyúttal társadalmi érdek is, mert hiszen különösen a tisztviselők, mint a művelt társadalmi réteghez tartozók, e rétegnek számbelileg legnagyobb részét képezik. Különösen sajátságosan hat az emberre, ha a mai létszámot összehasonlítja, épen a beterjesztett kimutatás alapján, az 1904. évi tisztviselői létszámmal, vagy ha esetleg még jobban visszamegy és összehasonlítja az 1890. évi tisztviselői létszámmal. A tisztviselői létszám, s általában az alkalmazottak létszámának emelkedése 1904 óta 91,655 főre rug, de még 1912-ről 1913-ra is 13.009 azoknak a száma, akik részint mint tisztviselők, részint mint állandó munkások és alkalmazottak ujabban az állam szolgálatában állottak. Igaz, hogy ennek a számnak igen jelentékeny része az állami üzemek kiterjedésével áll kapcsolatban, mert egy nagy rész, körülbelül 10.000 fő, épen a kereskedelmi tárczára esik, ahol az állami üzemek idézik elő a létszám-növekedést ; de másrészt kétségtelen az is, hogy a tisztán üzemi természetű személyi alkalmazottak létszámától eltekintve is, igen jelentékeny mértékben emelkedik a tisztviselői létszám, és t. ház, én azt hiszem, hogy ennek az emelkedésnek akármicsoda házhatározattal, akármicsoda óhajnak kifejezésével sem sikerül útját vágni. Ezelőtt épen 12 esztendővel, az igen t. előadó urnak érdemes elődje, Neményi Ambrus, akkori pénzügyi előadó, egy nagyon terjedelmes és részletes munkában ismertette az állami tisztviselők és alkalmazottak létszámának azt a nagymérvű szaporodását, visszaszámítva 1890-től 1900ig. És az akkori háznak általános helyeslésével találkozott az, hogy a tisztviselői létszámot tovább szaporítani egyáltalában nem kívánatos, mert hiszen minden további szaporítás ujabb obligót jelent az államra nézve azoknak á tisztviselőknek tisztes eltartása szempontjából. (Igaz! ügy van!) Ez kétségtelen, t. ház és az is bizonyos, hogy egy bármily csekély javadalmazásu állásnak felállítása és rendszeresítése is tulaj donképen a meglévő állásokat elfoglaló tisztviselők további fizetésjavitásának egyik materiális akadálya, mert kétség-' telén, hogy a legalacsonyabb fizetési osztályban lévő tisztviselőnek rendszerestiett fizetésével is 5, sőt 10 tisztviselőnek fizetését lehetne feljavítani. Ismétlem azonban, t. ház, attól tartok, hogy minden ilyen kívánság és óhaj hatástalan marad, mert az állami és a társadalmi élet differencziálóKÉPYII. NAPLÓ 1910—1915. XVII. KÖTET. dása olyan szükségleteket teremt, amelyeknek kielégítése bizony csak további tisztviselői létszámszaporítással eszközölhető, mint ahogy például — hogy csak egy konkrét esetet hozzak fel — a jövő esztendőre életbe léptetendő uj adóreformnak szükségleteire, nagyon helyes előrelátással és a szükséges takarékosságot hangoztatva, máris felvett a pénzügyminister ur 1,250.000 koronát, amelynek felhasználása természetesen újra csak a tisztviselői állások szaporítását fogja eredményezini. (Igaz!) Ha összehasonlítjuk, t. ház, az internaczionális foglalkozási statisztikát — és ez épen az egyik ok, amiért azt gondolom, alig lehet reményünk a tisztviselői létszám csökkentésére, — akkor, bármenynyire nem kongruensek is talán az adatok és bármennyire nem engednek is meg egészen szabatos összehasonlítást, amennyiben ezek a statisztikai adatok a különböző országokban különböző alapokon gyűjtettek — egy általános összehasonlítás azért mégis lehetséges, s ha ezt megteszszük, látjuk azt, hogy míg Magyarországon a kereső lakosságnak általában 25%-a az, amely részint állami, részint magántisztviselői, részint pedig egyházi alkalmazott, addig a fejlettebb külföldi államokban — és ide sorozhatok elsősorban Poroszország, Belgium és Francziaország — a kereső lakosságnak 5 %-a, sőt 5 %-on felüli része az, amely részint állami tisztviselő, részint egyéb közállást foglal el. Ez tehát egy olyan általános irányzat, t. ház, amely alól bizony alig vonhatja ki magát egy épen a nyugati fejlett államok példája után induló és ezt a fejlettséget elérni törekvő állam, mint amilyen a mi hazánk is. (Igaz ! ügy van !) De épen az a tény, hogy igy a tisztviselők létszáma további emelkedésének aligha vághatjuk útját, mert az ujabb és ujabb szükségletek kielégítése ezt elodázhatatlanul megkívánja, épen ez a körülmény teszi kétszeresen kötelességünkké, hogy a tisztviselők megélhetésének kedvezőbb előidézéséről lehetőleg gondoskodjunk. S mivel itt, t. ház, az állam pénzügyei tényleg annyira igénybe vannak véve, hogy ezen a réven további emelést egyelőre nem igen remélhetünk, vagy ha ez lehetséges is, az többé olyan kardinális és radikális, aminő a folyó évben volt, nem lehet, — mondom, kívánatos, hogy a másik oldalra fordítsunk egy kissé nagyobb figyelmet és a drágaság kérdésében igyekezzünk meghozni mindazt az enyhülést, amelyet meg lehet hozni. Igaz, hogy ez is egyetemes probléma, egy, hatását nemcsak nálunk, hanem az Atlantioczeánon túl is érezhető probléma ; azonban mégis vannak bizonyos palliativ eszközök, amelyek talán enyhítik ezt a rendkívüli drágaságot. Igyekezzünk tehát ezen a téren megtenni mindent, ami megtehető, hogy igy a kereső lakosságnak, elsősorban a tisztviselőknek, de az összes munkásságnak megélhetését is könnyebbé tegyük. (Élénk helyeslés.) Ez a drágasági kérdés foglalkoztatja a világ összes parlamentjeit. Hiszen ha méltóztattak a mai lapokat olvasni, láthatják, hogy a német birodalmi gyűlésen is tegnap óta ez képezi diskusszió 19