Képviselőházi napló, 1910. XVII. kötet • 1912. június 18–deczember 31.

Ülésnapok - 1910-413

146 4Í.1 országos ülés 1912 november 28-án, csütörtökön. és beható kritika tárgyát. Azt hiszem, hogy midőn mi a fizetések emelése terén, egyelőre legalább, tovább nem igen mehetünk, emerre az oldalra kell nagyobb gondot fordítanunk és a megélhetést olyan eszközökkel, amelyek a drágaság hatását csökkenteni alkalmasak, meg kell könnyiteniink. (Élénk helyeslés.) T. ház ! Ez évben a tisztviselők helyzetének kétségtelenül jelentékeny javításával állunk szemben. Különösen nagyon melegen kell üdvözölnünk a családi pótlékra vonatkozólag beterjesztett és elfogadott javaslatot, amelynek áldását a családos, tehát a támogatásra leginkább rászoruló tisztviselők már élvezik is. (Helyeslés.) Épen ugy a tisztviselői állás jelentékeny javítását van hivatva eszközölni az a törvényjavaslat, amelyet a pénzügyi bizottság már letárgyalt és amely a többé már nem működő, nem aktiv, hanem nyugalomba vonult tisztviselőknek ellátását, megélhetését van hivatva az eddigieknél hasonlíthatatlanul jobb alapokra fektetni. (Ugy van I) Az a nyugdíjtörvény, amelyet a pénzügyi bizottság letárgyalt, nagyon sok könyet fog leszárítani, ha valósággá válik. (Ugy van ! Ugy van !) és épen azért semmit sem óhajthatunk jobban, mint azt, hogy ez a nyugdíjtörvény még ez évben (Élénk helyeslés.) és pedig — amint az kilátásba is helyeztetett — a folyó év elejére visszamenő hatálylyal törvényerőre emelkedjék és ezzel a tisztviselők egy régi jogos óhajtása megvalósuljon. (Élénk helyeslés.) Azonban nemcsak a tisztviselői fizetések javítása, nemcsak a tisztviselői nyugdij dolga az, ami által a tisztviselők a maguk sorsának, helyzetének javítását czélozzák, hanem egy, a fizetési kérdéstől teljesen független, más kérdés is. Értem a szolgálati pragmatika kérdését, amelynek története tulaj donképen régibb talán, mint maguknak a fizetés javítási mozgalmaknak a története, mert úgyszólván állami életünk legelső éveitől kezdve folytonosan látjuk, hogy a tisztviselők szolgálati pragmatikájuknak megvalósítását sürgetik. (Ugy van !) Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a pénzügyministeri széket olyan ember foglalja el, (Halljuk! Halljuk.!) aki már ismételten hangsúlyozta, hogy elsősorban tisztviselőnek érzi magát, és aki nagybecskereki programmbeszédében kijelentette, hogy a pragmatikának elkészítését felvette a maga programmjába. és annak elkészítését teljes erővel szorgalmazni fogja. (Élénk helyeslés.) T. ház ! Ahol akkora létszámról van szó, aminőt a tisztviselői kar reprezentál; amikor 60.000 embernek helyzetéről van szó, elkerülhetetlen, hogy a helyzet azonossága révén egy bizonyos sajátos habitus ne fejlődjék H, aminthogy látjuk minden ilyen nagyobbszámu testületnél, akár a katonaságot nézzük, akár valamely vállalatnak tisztviselőit, pl. a vasúti tisztviselőket, egy bizonyos habitus fejlődik ki, amit itt a jelen esetben tisztviselői habitusnak mondhatnánk. A berlini egyetemnek egyik igen kiváló bölcsészettanára, az elhunyt Paulsen Frigyes a maga etikájának társadalomtudományi részében porosz példákra támaszkodva és a .porosz tisztviselői kar helyzetét tekintve, nagyon finom analízissel rajzolja meg azon erkölcsi következményeket is, amelyek a tisztviselői életből az egyes tisztviselőkre nézve eo ij>so folynak. Mert kétségtelen, hogy a tisztviselői karban nem mindenki érdem szerint halad előre ; kétségtelen, hogy vannak egyesek, akik talán érdemetlenül részesülnek előmenetelben. Kétségen kivül épen a tisztviselői státusban a fellebbvalónak jóindulata rendkívül sokat jelent annak a tisztviselőnek karrierjére nézve s ebből kifolyólag kétségtelen, hogy a tisztviselőknek egy része — egyike vagy másika legalább is — igyekszik ezt a fellebvalói jóindulatot mindenképen biztosítani magának, ha sikerül : a maga odaadó munkájával, de néha talán egyéb figyelmességek tanúsításával, (Igaz! Ugy van !) amelyek neki fellebbvalójának tetszését, jóindulatát megnyerik és igy ezzel a maga karrierjének megcsinálásánál a fellebbvalójának a támogatására számithat. így áll elő — amint ezt Paulsen igen szépen rajzolja — a tisztviselői karban egy kisebb vagy nagyobb csoport, amelyet mi szintén jó magyar szóval — strébereknek szoktuk nevezni, akik t. i. a maguk előmenetelét nem a maguk igazi munkájával, hanem tisztán ennek a felebbvalói jóindulatnak a legkülönbözőbb módon való megnyerésével akarják biztosítani. Ezzel szemben van azután a tisztviselői karnak egy másik rétege, amelyet Paulsen az elkeseredettek rétegének nevez, akik látván, hogy minden törekvésük és odaadó munkájuk daczára is, — talán mert ellenszenvesek, vagy egyéb tekintetben nem rendelkeznek azokkal a tulajdonságokkal, amelyek felebbvalóik jóindulatát számukra megszerezhetnék, — mellőztetnek, s ennek természetes következménye azután az az elkeseredettség, amelyet Paulsen rajzol. De ezzel kapcsolatban a tisztviselői státust egy másik veszély is fenyegeti, amely ennek a habitusnak egy más irányban való kifejlődésére adhat okot. Nevezetesen a közönséggel való érintkezésnél könnyen türelmetlenek lesznek azok, akik felebbvalóik részéről esetleg szintén türelmetlenséget kénytelenek tapasztalni. És itt ismét nagyon helyesen utal Paulsen arra, hogy nagyon gyakori, sőt azt mondhatná az ember : elháríthatatlan az, hogy az állami tisztviselők ellen a közönség sokkal jobban zúgolódik és a csekélyebb dolgokat is sokkal inkább szubszummálja nekik, mint bármely más branchban működő embereknek. Ennek daczára előfordulhat az az eset, hogy a közönséggel szemben egyik vagy másik tisztviselő nem viselkedik ugy, amint azt a közönség joggal megkívánhatná, mert nagyon könnyen arra gondolhat, hogy a közönség van ő érte és nem ő a közönségért. Már most ennek a habitusnak nálunk, ahol nincs évszázad óta meggyökeresedett tisztviselői kar, megrögzitését megakadályozni, igazán nagy társadalmi kérdés, amit, én azt hiszem, egy módon érhetünk el, t. i. azon a módon, ha a tisztviselő