Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-394

39Z. országos ülés 1912 június 10-én, hétfőn. 509 az állam most hü alkalmazottainak ad. (Lelkes éljenzés. Zajos felkiáltások: Éljen a minister! Éljen Lukács !) A javaslatnak nagy jelentősége és humánus vonatkozása elől annál kevésbé lehetséges elzárkózni, mert a pénzügyi bizottság alaposan megvitatván a javaslatot, arra a meggyőződésre jutott, hogy az szolid, emberséges és józan alapokon nyugszik. (Éljenzés.) Csupán két megjegyzés az, amit még a t. ház engedelmével e javaslatra nézve tennem kell és ez vonatkozik arra, hogy az, amit a javaslat tervez, nem egyéb, mint az állami tisztviselők helyzete 1904-ben megkezdett javításának folytatása, bizonyos tekintetben betetőzése. Az egész nem egyéb, mint egy óriási küzdelme a drágaság ellen mindazon családoknak, melyek a fix fizetés jármában lévén, két malomkő közé vannak szorítva. Ez a drágaság az egész világon uralkodik, de a küzdelem ellene sehol sem olyan éles és sehol sem olyan kétségbeejtő, mint Magyarországon, mert, sajnos, a mi társadalmunk belső berendezése olyan ferde, hogy sehol sincsenek a fix fizetésű tisztviselők a többi termelőkhöz képest oly nagy számban, mint nálunk, a minélfogva ők ezt a nagy nyomást továbbadni nem tudják. E kérdésnek vannak szocziális és vannak állami oldalai is. A javaslat csupán az államiakkal foglalkozik, midőn a tisztviselők rendelkezésére bocsátja, amit csak megbír jelenleg az államháztartás. De a reformnak ez az állami oldala nem lenne betetőzve, ha a kormány nem maradna meg azon a pénzügyi bizottság által ismételten hangoztatott utón, hogy lehetőleg a tisztviselők számának szaporításától tartózkodni kell és arra kell törekedni, hogy ne nagyszámú, hanem kevésszámú, de gyors előmenetelü és jól fizetett tisztviselőnk legyen. (Élénk helyeslés.) A kormány annyira magáévá teszi ezt az álláspontot, hogy a pénzügyminister ur a javaslat tárgyalása alkalmával a kormány nevében még több nagyfontosságú kijelentést tett és a pénzügyi bizottság még arra kéri a t. házat, hogy ezeket is a következőkben tudomásul venni méltóztassék. A kormány kijelenti, hogy felvesz a javaslatba olyan módosítást, amely szerint ennek összes előnyei már 1912 január 1-től lépjenek életbe. A kormány kötelezettséget vállal az iránt, hogy a tisztviselőkre nézve a mainál jóval emberségesebb nyugdíjtörvényt fog a képviselőházban előterjeszteni. (Élénk helyeslés.) Kijelentette a kormány, hogy amennyiben az uj nyugdíj törvény ezidén törvényerőre emelkedik, hajlandó annak is 1912 január 1-től visszaható erőt tulajdonítani. (Élénk éljenzés és taps.) Harmadszor kötelezettséget vállalt a kormány az iránt, hogy az állami néptanítók és tanítónők fizetése újra rendeztessék, rájuk nézve kedvezőbb alapon. (Élénk helyeslés.) Ez által teljesen elimináltatik az a panasz is, amely a 9. §. utolsó pontjával szemben az állami tanítóegyesület részéről felhozatott. Azonkívül a javaslatban a pénzügyi bízottság több olyan módosítást tett, amelyekhez szintén kérjük a hozzájárulást; nevezetesen, hogy egyebet ne említsek, a mostohagyermekre is ki akarja terjeszteni a javaslat kedvezményeit. Második része a problémának a drágaság ellen való küzdelem ; ez már nem az államnak, hanem a társadalomnak a dolga. E tekintetben sem mi, sem a pénzügyi bizottság, sem a kormány nem tehetünk egyebet, mint hogy ismételten és ismételf elemelj ük intő szavunkat a magyar társadalomhoz. A drágaság igen különös tünemény, amely mindenütt megvan és sehol kézzel nem fogható. Benne van a piaczra menő kosárban, benne van a tisztviselő gondjában, benne van a családapa számításaiban, de megfogni nem lehet, mert, mint a bűvész által vetített tükörkép, nem ott van, ahol keressük, hanem sokkal mélyebben, a társadalom bajaiban. Ha szabad ezt a kifejezést használnom, a drágaság egy motívum zenei értelemben, amely különféle hangszereken játszható végig és az illető társadalomtól függ, hogy ebből a motívumból áldás vagy átok fog-e származni. Sajnos, a magyar társadalom ugy van beendezve, hogy a drágaság minden nyomása nyomort és szenvedést okoz. Szerencsések azok a társadalmak, amelyeknek belső struktúrája olyan, hogy a nyomást tovább tudják adni, mert ott a drágaságnak nem a pusztító, hanem csak a termelést okozó ereje mutatkozik. Ennek a különös tüneménynek, a drágaságnak keresése szerintem társadalmunk megújhodása nélkül teljes lehetetlenség. A magyar középosztály, amely, mint a pénzügyminister ur kimutatja, 168.000 fővel van már az állam és a vármegye szekeréhez kapcsolva, a,z élet vizén egy nagy tutajon úszik, amely a pénznek az értéke. A pénz értéke folyton csökkenvén, ő folyton sülyed ; ő azt hiszi, hogy a partok emelkednek, holott nem ebben, hanem talajának, tutajának csökkenésében van az óriási baj, amelyen részben ez a javaslat is segíteni akar. Hogy mit jelent ez a magyar társadalomra nézve, arra nézve a pénzügyminister ur indokolása oly messzemenő perspektívát nyújt, amely kegyetlen ugyan, de amelybe bele kell tekinteni, hogy megtudjuk a valót. A pénzügyminister ur kiszámította, hogy a nős és nőtlen tisztviselők, ha a nagyobb generáeziót vesszük, körülbelül az első generáeziót, amely az állam által eltartatik, 8500 lelket számlálnak ; ezeknek kiskorú gyermekük csak 6000 van. Ha tehát az első generáczió kidül, nemcsak, hogy nem több, hanem kevesebb magyar embert hagy maga után. Ha ezt a szomorú képet rá vetítjük az összes tisztviselőkre, akkor megállapíthatjuk, hogy 168.000 alkalmazott, akik nejeikkel együtt 290—300.000 embert számlálnak, talán egyharmadrészszel, mindenesetre egy negyedrészszel kevesebb magyar embert hagynak maguk után, mint amennyit ma az állam eltart. Ma tehát a helyzet az, hogy a magyar állam