Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-384

384 38í. országos ülés 19Í2 május 31-én, pénteken. A magyar városok, tudjuk, szívesen felajánlják, hogy éjátenek kaszárnyát, ha arról van szó, hogy katonaságot helyeznek el. Nálunk egymásután keletkeznek a kaszárnyák és valljuk be őszintén, a városok nem csinálnak rossz üzletet, amennyiben kiegyeznek a katonáékkal bizonyos százalékban, amelyet ezek a kaszárnya után fizetnek és igy 30—40 év múlva a város kiadása megtérül, emellett pedig a város fogyasztóinak száma növekszik, hiszen a katonák, különösen a lovasok, nagy forgalmat csinálnak, költenek. Az természetesen nagy baj volna, ha idő előtt, mondjuk 15 év után, felmondanák katonáék a kaszárnyát, mert a városok zavarba jutnának, kiadásuk nem térülne meg. Reméljük azonban, ez nem következik be, mert hiszen nincsen szó a kaszárnyák csökkentéséről, hanem épen ellenkezőleg. Fontos kérdés a beszállásolás kérdése. A t. honvédelmi minister ur magánbeszélgetések során szives volt megemlíteni, hogy már javaslatokat készit, mert szeretné méltányosan megoldani a kérdést és segíteni a városokat abban, hogy átvonuló katonák befogadására alkalmas férőhelyekkel rendelkezzenek. Hiszen sokszor nem egy-két napról, hanem egy-két hétről van szó, amikor átvonuló katonákat kell elhelyezni. Tudjuk, hogy egy-egy városban igen sokszor csak egy fél ezred van elhelyezve és ha azután ezredösszpontositás van, összekerül az egész ezred és nincs hely. Az 1879. évi XXXVI. és az 1895. évi XXXIX. törvényczikkek és rendeletek intézkednek arról, hogy ilyen esetekben a háztulajdonos szállást tartozik adni, de kimondja azt is, hogy például az iskolák, a templom, a paplak, továbbá az olyan helyiségek, amelyek ipari vagy gazdasági czélokra okvetlenül szükségesek, nem vehetők igénybe. Ezzel szemben azonban mi történik ? Az, hogy nagyon szépen kikötik a katonák az istállóból a gazda értékes lovát vagy tehenét és odakötik a katonalovat. Hiába tiltakozik ez ellen a gazda, azt mondják, szükséges, helyet adni kell, pedig a törvény szerint csak a feleslegeset kell adni, amit nem használ, amit nélkülözhet. De igaza van a katonának is, aki a fáradt lovat be akarja tenni, hiszen az igen jelentékeny értéket képvisel, azt is kell gondozni és a katona felelős is érette. Ezt a kérdést meg kell oldani, szabályozni keU, hogy milyen körülmények között meddig mehetnek. Mert őszintén megvallva, a törvény e tekintetben nagyon hiányos. Talán valami Bach-korszakbeli rendelet szabályozza ezt, de az sem mondja meg világosan, hogy milyen arányban és hogyan keU beszáUásolni, mit kell számításba venni: az ületőknek vagyonosságát, szobáit, vagy milyen viszonyait, hogy mennyi időre, és mennyit lehet tőle kívánni ? Igaz, hogy az 1895. XXXIX. t.-cz. 5. §-a azt mondja, hogy mindenkinek joga van, ha katonát akarnak hozzá szállásolni, azt saját költségén abban a körzetben elhelyezni. Ez nagyon helyes. Azt is mondja a törvény, hogy joga van egy hónap után kérni, hogy azt a katonát máshova helyezzék el, de azt nem mondja meg a törvény, hogy a hatóság is köteles máshova elhelyezni. Ez óriási kellemetlenségekre, visszásságokra és összeütközésekre vezet és a katonaság és polgárság között a jó viszony megteremtését megneheziti. Megesik vidéki városokban, ahol nyáron a lakosság kivonul a tanyára, hogy nem zárhatja be a házát, mert jönnek a katonák. Ha véletlenül akkor jöttek meg, amikor nem volt otthon, feltörték a lakást, amiből nálunk igen nagy kellemetlenségek származtak, verekedések voltak, majdnem emberhalál volt a következménye annak, hogy bement a katona. Hiszen végre is, ha az illető nincs otthon, nem adhatja át a lakását a katonaság részére, pedig nyitva nem hagyhatja, mert az bizony nem vigyáz rá, mert reggel kimegy a gyakorlatra és csak délután jön vissza és addig prédára volna a ház. Azt meg igazán nem lehet kívánni a szegény embertől, hogy tartson külön házipásztort a legnagyobb dologidőben, amidőn kénytelen minden munkáskezet igénybevenni, amikor ha száz keze volna, azt is használhatná. Mindezért a sok kellemetlenségért pedig összesen két fillért kap a gazda naponta, fejenkint. Ezen tehát okvetlenül változtatni kell. Az 1867 : XXXIX. t.-czikk 1. §-a megengedi, hogy a községek pótadót vessenek ki, amelyből azután ilyen férőhelveket lehetne csinálni. (Az elnöki széket gróf Tisza István foglalja el.) Azonban ez inkább az állandó férőhelyekre vonatkozik. T. i. különösen régebben még nem volt elég kaszárnya és ilyen pótadóból építettek kaszárnyákat. Az átvonuló szállásokra azonban ez nem vonatkozik. A helyes megoldás az volna, — mert most pl. nagyon sok embernek, akinek emeletes háza van, nincs istállója és ez nem érzi a terhet, míg az a szegény kisgazda, akinek van istállója, nagyon is megérzi — hogy járuljon hozzá mindenki bizonyos mennyiségű pótadóval ennek a tehernek megváltásához. A törvényhatóságok vethessenek ki pótadót a községekre, állapítsák meg, hogy körülbelül mily összeg szükséges erre a czélra, akkor azután a község vagy épit ilyen ideiglenes helyeket, amelyek csak arra a czélra szolgálnak, hogy az átvonuló katonákat ott elszállásolják vagy pedig a begyült pénzből méltányosabb dijakat fizetnek. Megkérdezik pl. a polgárokat, kik vannak abban a helyzetben, hogy szükség esetén elfogadhatnak katonákat beszállásolásra és ezeknek azután fejenként nem két fillért, hanem — a befolyó összegből telik majd — 40—50 fillért fizetnek naponta. így azután sok kisgazda lesz, aki azt mondja majd, nem bánom, csinálok a magam lovának az udvaron nyári félszert, betetőzöm rőzsével, vagy venyigével, oda viszem a saját lovamat, az istállót pedig a katonaságnak adom át, igy megmarad 40—-50 fillérem, és a trágya is az enyém. De amig nem igy lesz megoldva a kérdés, addig ebből csak igazságtalanságok származnak és ez lesz egyik akadálya a katonaság és a polgárság közötti jó