Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-384

3Bí. országos ülés ÍU12 május 3Í-én, pénteken. 385 viszony megteremtésének, (Ugy van! baljelől.) Ajánlom a honvédelmi minister ur figyelmébe, hogy ezen a dolgon mielőbb segítsen. (Élénk íie* lyeslés baljelől.) Itt van azután az előfogatolás kérdése. Ezzel nagyon röviden végezhetek. Akik foglalkoznak ezzel a kérdéssel a vármegyékben, tudják, hogy müven nevetségesen csekély az is a mai viszonyok között. Azt a szegény kisgazdát sokszor a legnehezebb körülmények között, legsürgősebb dolgai idején kényszeritik, hogy hagyja abba munkáját és menjen az előfogattal. Akkor azután azért a csekély dijért meghajtják, megkergetik, szegény lova megdöglik, adnak 10 K kárpótlást, — szóval ez sem való modernebb viszonyok közé, ezt a kérdést is valahogyan rendezni kellene, (ügy van! a baloldalon.) Ezzel végeztem is a javaslatra vonatkozó megjegyzéseimmel, csak még néhány szavam és óhajom volna, mielőtt beszédemet befejezném. Ez az óhajom az, hogy iparkodjunk mi a hadsereget népszerűsíteni. Még pedig népszerüsiteni ugy azok előtt, akik oda kötelesek bevonulni, mint viszont a polgárság előtt is. Hosszú volna elmondani, minő változásokon ment keresztül a hadsereg a maga fejlődésében. Végre is azzal mindenki tisztában van és tudja, hogy az első hadsereg tulajdonképen rablóbanda volt, később rabszolgák alkották, azután zsoldosok. Hazánkban lóra kellett ülni a nemességnek, amely azután a maga embereit, jobbágyait vette magához, akik az ő birtokain éltek. A katonai szolgálatot a nemesség végezte, elsősorban is azért, mert ennek ellenében óriási jogokat élvezett. Jobbágyaik természetesen velük mentek, mert ők voltak kenyéradó gazdáik. Ma ezek a viszonyok teljesen megváltoztak már, ma már tulajdonképen néphadsereg van. Ma már voltakép semmi előnyt nem adhatunk a katonának és egyébre nem oktathatjuk, mint arra, hogy te hazaszeretetből, a haza védelmére vagy katona. Ezzel szemben azután nekünk azt a katonát ugy kell képeznünk, nevelnünk, hogy az is erre az álláspontra helyezkedhessek. Lássa azt, hogy ő benne tiszteljük az embert, a férfiasságot, soha le nem kicsinyeljük, megadjuk neki azt, ami az embernek szükséges, gondoskodunk az életfeltételeiről, lakásban, élelemben, ruházatban, mindenben és elsősorban emberséges bánásmódban részesítjük, a humanizmust egyesitjük a megfelelő fegyelemmel, nem teszszük ki olyan dolgoknak, felesleges fárasztásnak, amelyek veszélyeztetik egészségét. Hiszen tudjuk, ezt is sokszor panaszolják és a lapokban gyakran olvashatjuk: »Halálmars.« Ezek tulbuzgalomból származnak; onnan vannak, hogy az illető parancsnok nem ismeri, mire képes az ember, ki akarja próbálni békében, pedig azt sohasem szabad. Mert ha sikerül is kipróbálnia, hogy mire képes, azért a háborúban az .ritkán sikerül, mert ott egyéb körülmények is •vannak. És amikor az emberi erőt végsőkig kell megfeszíteni, az rendkívüli körülmények között KÉPVH. NAPLÓ 1910—1915. XVI. KÖTET. sikerülhet és akkor nem szabad a nagy czél érdekében számítani azt, hogy hány ember esik áldozatul. Ez háborúban megengedhető, de békében soha és én azt tartom a legkiválóbb parancsnoknak és gyakorlati vezetőnek, aki ma ugy tud vezetni egy gyakorlatot, hogy egy ember egészségében, épségében se essék kár. (Ugy van! a baloldalon.) Ha a katona látja, hogy kíméljük és tisztességesen bánunk vele, akkor ma, midőn minden embert iparkodunk művelni, mikor a népoktatás általános, sokkal könnyebb lesz a kiképzés és akkor majd sokkal inkább számithatunk rá, mikor a döntő pillanatok bekövetheznek. Másfelől a katonát sohasem szabad arra tanítani, hogy te katona vagy, a császár mundérját viseled, nézd le a czivilt. Ezt a hibát bizony sok helyütt elkövették. A katonát arra kell tanítani, hogy te ideiglenesen vagy katona, tulaj donképen mindnyájan katonák vagytok, de te most fel vagy fegyverkezve, az most keresi neked a kenyeret, a ruházatot, a fegyverre valót, szóval: a polgárember megbecsülésére kell a katonát tanítani. Ha ezt tanítjuk, akkor mindjárt sokkal könnyebb lesz a hadsereg helyzete és barátságosabb lesz a hadsereg és a polgárság egymáshoz való viszonya. Azután a hadsereget népszerüsiteni kell a polgártársak előtt és ahol baj van, a katonák legyenek mindig a polgárok mellett, támogassák azt minden dolgában. Akkor azután egész más szemmel nézi majd a polgárság a katonaságot és' nem tekinti őket felesleges költségokozóknak. Hálásan emlékszik meg a polgárság arról, hogy rendkívüli esetekben, például árvíz idején, a katonaság az ő segítségére sietett. De van egyéb tér is, ahol a katonaság segítségére jöhet a polgári osztálynak. Ott van például az aratási szabadságolás. Magyarországon nagyon fontos dolog az aratás, mert ha az arravaló pár hetet elmulasztják, a gabona sokat vészit minőségben, súlyban egyaránt. Ilyenkor munkáskezekről kell gondoskodni. Ismerjük az aratási szabadságolási rendszert. Ez mai alakjában nem felel meg a czélnak, mert legtöbb esetben módosabb gazdák fiainak adnak szabadságot. Ezekre otthon alig van szükség. Illetékes tiszturaktól hallottam, hogy az ilyenek legtöbbször ugy jönnek vissza a csapathoz, hogy korcsmai viselkedésük miatt van ellenük panasz. Sokkal helyesebb volna, hogyha a szükséghez képest igazi munkásokat, kapaforgató embereket adnának arra vidékre, amelynek arra szüksége van, természetesen ugy, hogy azért a többi munkásoknak, aratóknak, e katonák ne csináljanak kellemetlenséget. Azt a pár forintot pedig, amelyet a katonák megkeresnének, az ezredparancsnokság kapná meg, amely aztán időnkint adna nekik abból vagy az élelmezésüket javítaná meg, vagy pedig félretenné a részükre. Ez segítség volna a gazdaközönségnek. (Helyeslés baljelől.) Fel lehetne továbbá intenzivebben használni a katonaságot a tűzoltás czéljára. Gyakori eset, 49