Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.
Ülésnapok - 1910-384
370 384. országos ülés 1912 május 3í-én, pénteken. Ezeknek az ellenzékre szórt vádaknak tehát igazán nincsen komoly alapjuk, ilyenekkel előállani nem is méltó, s ezért azok ellen tiltakozunk, azokat visszautasítjuk. (Elénk helyeslés a bal- és szélsőbaloldalon.) T, ház ! Többek között mondották itt azt is, hogy az erős hadsereg tulaj donképen a béke biztositója. Hogy minél erősebbek vagyunk, annál kevésbé mernek minket megtámadni. Vázolták, hogy mennyibe kerül egy háború, micsoda borzalmai vannak annak vérben, szenvedésben; micsoda kárai anyagilag és esetleg területi veszteségekben stb. Ezzel szemben ecsetelték az erős hadsereg előnyeit, hogy azzal elkerülhetjük a háborút. Elméletileg mindez csakugyan igy van, a gyakorlatban azonban majdnem megfordítva áll a dolog, mert az erő bizalmat ad, elbizakodottá teszi az embert, s egy nemzet is erejének tudatával könnyebben provokál és könnyebben támad. (Igaz! Ugy van ! a bal- és szélsőbaloldalon.) Kicsinyben látjuk ennek példáját a közélet terén is. Miért van az, hogy a jó vívóknak és a jó lövőknek van legtöbb párbajuk, vagy — hogy egy triviális hasonlattal éljek — mi az oka annak, hogy a korcsmákban mindig az erős legények kezdik a verekedést, azok kötnek bele a többiekbe és sohasem a gyengék ? (ügy van ! a baloldalon.) Én elismerem, hogy bizonyos mértékig igenis, szükség van az erős hadseregre, de ne íejlesztessék egy hadsereg annyira, hogy annak provokáló jellege lehessen. Az előbb mondottakra példát látunk a szomszédunkban folyó háborúban. Ez a háború is bizonyára az erőnek felduzzadásából származott. Az a szomszéd ország érezte, hogy ma elég erős, van elég pénze, mellette állanak a hatalmak, s igy ő képes arra, hogy hódithasson. De hogy mi lesz ennek a háborúnak a vége, azt ma még tudni nem lehet és bizony félő, hogy a kaland rosszul végződik, s a képzelt erő és hatalom nem fog sikert aratni. Az az igazán túlnagy erő tehát nem szükséges, csak az kell, hogy a haderő megfelelő arányban álljon a szomszéd népek erejével. Felhozták a vita folyamán, különösen a túloldalról azt is, hogy a mi hadseregünkre fordított kiadások sokkal kisebbek más nemzetek hadseregeinek kiadásainál és hogy még aránylag is sokkal kevesebbet költöttünk eddig is hadseregünkre, mint amazok, (Halljuk ! Halljuk !) sőt, ha most felemeljük a kiadásokat, még akkor sem lesz megfelelő az arány. Erre azt felelem, hogy azok a nemzetek, amelyek annyit költhetnek a maguk hadseregére, pl. a németek, francziák s angolok, sokkal könnyebb helyzetben vanvannak, mert volt alkalmuk fejlődni, művelhették magukat kulturális, ipari és mindenféle egyéb téren haladhattak, mig mi 400 évig a művelt Európa védbástyái voltunk; (Ugy van/ a bal- • oldalon.) mig mi véreztünk, szenvedtünk, addig azok gyarapodtak. (Ugy van!) Most helyre kellene hoznunk azt, amit akkor elmulasztottunk, de ha ilyen terheket raknak vállainkra, akkor nem leszünk abban a helyzetben, hogy a mulasztottakat helyrepótoljuk és elérhessük azt a fejlődési fokot, amelyen azok a nemzetek vannak, pedig az a mi vágyunk, hogy méltó helyet foglalhassunk el azok között és a művelt nemzetekéhez hasonló nivóra emelkedjünk. (Helyeslés balfelől.) Azt is mondják, hogy nálunk kisebb nemzetek, pl. a Balkán-államok is milyen erőt fejtenek ki a hadseregük érdekében. Ez igaz, csakhogy nekik más czérjaik vannak, mert ők hódításra törekszenek. Ők nem törődneK most a kultúrával, ők területi nagyobbodást akarnak és igy akarnak nagyobb hatalmat szerezni az európai államok között. Mi tehát nem tekinthetjük őket követendő példákként, mert nekünk hódító politikánk egyáltalában nincs. Mi, most is hangsúlyozzuk, békében akarunk élni; meg vagyunk a magunk határaival elégedve, de ezen határok között egységes, erős magyar államot kívánunk látni. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Még egy másik jelenség előtt sem szabad szemet hunynunk, amely a véderő hatalmának túlságos fejlesztését kiséri. Azt látjuk ugyanis, hogy egyes államok e tekintetben már annyira tulmennek a határon és olyan ijesztő mérvben növelik hadseregüket, hogy az egyes társadalmi osztályok közötti egyensúly előbb-utóbb fel fog billenni. Hiszen tudjuk a világtörténelemből is, hogy a régmúltban a görögöknél és a rómaiaknál hányszor jutott összeütközésbe az elhatalmasodott katonai hatalom a polgári társadalommal és hogy különösen győzedelmes hadjáratok után hányszor zavarta ki a katonai hatalom a polgárokat a fórumról és a nyilvánosság más központjairól és hányszor keletkezett katonai uralom, amely azután végzetessé vált az illető országra nézve. Midőn ezekről a tulkiadásokról és a túlnagy hadseregekről gondolkozom, amelyeket egykor talán majd nem lesznek képesek megfékezni; amelyeknek majd nem fognak tudni parancsolni ; amelyeket nem fognak tudni táplálni és egyéb szükségletekkel ellátni az államok : eszembe jut koszorús költőnk, Jókai Mór egy meséje a híres debreczeni professzor Hatványról, aki értett a szellemidézés mesterségéhez, mert volt egy gyűrűje, amelyet ha megfordított, megjelentek neki a szellemek. Egy deák elleste a titkot, ellopta a gyűrűt, megfordította ; meg is jelentek a szellemek, de minthogy nem tudott velük bánni, nem tudott nekik parancsolni, azok széjjeltépték őt. Igy fog nagyon sok állam járni a túltengő katonai hatalommal, ha nem fogja szem előtt tartani az egyes társadalmi osztályok között szükséges arányt. (Helyeslés balfelől.) Ezekben voltam bátor megtenni megjegyzéseimet egyes itt felmerült kritikákra és ellenvetésekre. Most pedig foglalkozni kívánok az igen tisztelt túloldal katonai programmjával. (Halljuk !) Minthogy itt a vitában sokszor hallottam innen is, a túlsó oldalról is, mit ígértek, mit nem