Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-382

330 382. országos ülés 1912 május 29-én, szerdán. az a folyam, melyről az őskorban regélik, hogy elbujt a föld alá, elveszett az emberek szeme elől és aztán erejében meggyarapodva egyszerre ellenállhatatlan erővel tört magának utat czélj a. a tenger felé.« A mi tengerünk pedig más nem lehet, mint a magyar nemzeti állam életének teljessége. (ügy van ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Ne higyje a t. túloldal, hogy az a szélcsend, amely az ország közvéleményének nagy részén uralkodni látszik, e törvényjavaslat megszavaztával még jobban fog érvényesülni. Eszembe jut Ugron Gábornak szintén egyik izzó véderővita alkalmával elmondott allegóriája. Midőn XIV. Lajos franczia király bevégezte Versailles átalakítását, elment Vendome herczeggel és megmutatta neki kertjét; egy helyen megállott és azt mondotta : ezelőtt egy szélmalom volt itt, most teljes csendesség van, semmi sem zavarja a tájkép nyugalmát. — Vendome azt felelte : de a szél azért mégis fuj. önök is elpusztíthatják a szélmalmot, az ellenzéket, a házszabályt, de a természeti erők örök érvényesülését nem akadályozhatják meg. / (Igaz! ügy van ! a baloldalon.) Minden fejlődni akar a világon és a feljődés örök törvényei szerint, ami nem fejlődik, elpusztul. (Ugy van ! balfelől.) A magyar nemzetnek a természet örök törvényei szerint fejlődnie kell; fejlődnie kell a nemzeti élet teljessége felé, mert a megállás a fejlődésben visszafejlődés, a visszafejlődés pedig a halál. (Igaz! Ügy van! balfelől.) A szél is, ha örökre megszűnnék fújni, igaz, hogy nem rombolna tovább, de a szél megszűntével bekövetkeznék szintén az örök természeti törvények szerint az örök rothadás. (Igaz ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Sőt tovább fűzöm hasonlatomat. Jöhet még egy kor, mikor az elpusztított szélmalom, az ellenzék, nem fogja fel vitorláival a szelet, nem állítja be azt a nemzeti munka szolgálatába; jöhet még egy kor, mikor a nemzeti vágyaiban és érzéseiben kijátszott nemzet már a mi szavunknak sem fog hinni, akik utóvégre mégis csak magyarok vag}-unk és a nemzeti kívánságok hangját elfogja némítani az uralkodóház és a hadsereg ellen való féktelen nemzetközi antimilitarista mozgalom. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Addig, rnig egy nemzetnek nemzeti vágyai vannak, baj nem lehet. De akkor, ha ezek eltűntek, ha a nemzeti vágyak helyett más nemzetközi irányok kezdenek érvényesülni, akkor az a nemzet már rohan a végromlás felé. Ott van a teljes nemzeti életet élő Francziaország példája, amelynek hadseregéről egy német katonai szakíró. Carlovitz Ma^en a következőket irja (olvassa) : »Auch im Jahre 1910 sind viele zum Theil sehr schwere Insubordinationsvergehen vorgekommen. Über Gehorsamsverweigerungen, Beleidigungen von Vorgesetzten, ja sogar tätliche Angriffe gegen Vorgesetzte und Meutereien ist in den Zeitungén vielfach zu lesen gewesen. Bei der Demokratisirung des Heerwesens und der regen antimilitaristischen Propaganda in Frankreich werden diese groben Vergehen auch nicht verschwinden und eher zu als abnehemen.« Ha a nemzeti érzéseiben kijátszott népnél mi is elvesztettük mai — kis — befolyásunkat; ha már az a mi hangunknak sem fog hinni, akkor csak fokozottabb mértékben fognak felhangzani ezek a hangok, amelyek a teljes nemzeti életet élő Francziaországban is nagy bajokat idéztek és idéznek elő. (Igaz ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Mindezen szempontokat mérlegelve, összefoglalom fejtegetésemet. (Halljuk ! Halljuk ! a szélsőbaloldalon.) Az uralkodóháznak már nagyhatalmi állása szempontjából is feltétlenül szüksége van Magyarországra, a teljes nemzeti életet élő Magyarországra. Magyarország és az uralkodóház között a kölcsönös egyetértésre, az egymást megértésre feltétlenül szükség van. De ezen egyetértést is, a fejlődés örök törvényei szerint, viszont ismét csakis a teljes nemzeti életet élő Magyarországgal lehet biztosítani : a megértés csak akkor lesz kölcsönös. (Helyeslés balfelől.) Ha a logikus követelmények kereteiben a mi mostani szerény nemzeti kívánságaink sem találnak meghallgatást, akkor a következményekért a felelősséget nem vállalhatjuk mi, akik intő szózatunkat kellő időben felemeltük, hanem a felelősség azokra hárul, akik ezen szózattal szemben süketnek tettetve magukat, még ezekről a szerény nemzeti kívánságokról sem akarnak hallani, amelyek az 1867 : XII. t.-czikkben biztosítva vannak. (ügy van! a baloldalon.) Egyik képviselőtársam szerint mi magyarok olyanok vagyunk, mint a poéta Ágota kisasszonya. Én a hasonlatot látni nem tudom, csak a (különbséget. Akkor, mikor ellenséges áradat mossa, sodorja földünket és védelmére akarnánk sietni, azt kell látnunk, hogy az áradat ellen emelt egyik gátunkat, a 67-iki kiegyezést, az Auffenbergek meglazítani igyekeznek és legfeljebb annyit engednének meg, hogy sujtásosan, rókamálos ősi menténkben még mi is segítségül siessünk, legfeljebb csak annyit engednének meg, hogy álmainkban öntözhessük régi szerelmünk: nemzeti kívánságaink rózsafáját, hogy álmainkban álmodhassuk oda érzéseink ősi czimerét kellő helyére : a hadseregre. Pedig érzéseink ezen ősi czimerére mi ma nem is a 48-as nagy elvek, hanem szerényen a 67-iki kiegyezés szellemében festettük ki jelvényeinket. Nem az 1848 és az 1867 különbségeiről beszélünk mi ma, hanem törvényeink szentesitette jogainkról, alkotmányunk integritásáról. (Ugy van ! a baloldalon.) Különben is az 1848-iki az 1867-iki közjogunknak csak egy-egy fejezete, de alapja, megdönthetetlen, bástyája a szent korona tana, a közjogi tanok legfenségesebbike, legköltőiebbje. Egy ezredéven át ragyogott dicsőségesen Szent István koronája a magyar nemzet felett, mint dicsőségének élő jelképe, minden jogának eleven forrása. Minden jogunk onnan ered, nemzeté és királyé egyaránt. Nemcsak jelkép ez, hanem