Képviselőházi napló, 1910. XVI. kötet • 1912. április 1–junius 11.

Ülésnapok - 1910-382

324 382. országos ülés 1912 olyan nagyon a végletek politikájának bekövetkezésétől. Nézetem szerint az abszolutizmus ma Magyarországon fenn nem tartható. Nemcsak azért, mert ha exotikus államok, mint Perzsia. Khina, Törökország, Oroszország kénytelenek voltak alkotmányt adni nemzeteiknek, akkor nagyon nehéz dolog lenne egy ezredéves alkotmányt Európa közepén megsemmisíteni, de gyakorlati szempontból, mert abszolutizmus esetén lehetetlen volna a nagyhatalmi állás fentartása. (Igaz ! 11 gy van! a szélsőbaloldalon.) Mert ha Ausztriának és Magyarországnak ereje egymást leköti, kifelé a két állam nem lesz egységes erőtényező, nem lesz biztositéka az európai egyensúlynak, hanem csak akadálya, amelyet mint kadavert kezelnének a nyugati nagyhatalmak. Ennek a veszedelmes helyzetnek súlya egymagában is kényszeriteni fogná a hatalmat jogainak elismerésére és megvalósítására. Nézetem szerint pedig ez az előfeltétele Magyarország jövendő boldogulásának. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ezen okokból én a törvényjavaslatot nem fogadom el, hanem a következő határozati javaslatot nyújtom be és kérem annak elfogadását (olvassa) : »Ha.tározati javaslat. A képviselőház, amidőn elhatározza, hogy a tárgyalás alatt levő törvényjavaslatot napirendjéről leveszi, egyúttal kijelenti, hogy a hadsereg fejlesztését czélzó véderőjavaslat tárgyalásába csak akkor bocsátkozik, ha a jelen légi közjogi helyzet alapját képező 1867: XII. t.-cz. értelmében az ország alkotmányos közjogi önállósága a hadseregben érvényesülni fog és az összes hadsereg kiegészitő részét képező magyar hadseregnek nemzeti jellege nyelvben és jelvényekben kifejezésre jut.« (Élénk helyeslés, éljenzés és taps a szélsöbáloldalon. Felkiáltások : Szünetet kérünk !) Hammersberg László jegyző: Kállay Ubul! Kállay Ubul: T. ház ! Végighallgatva Thaly Ferencz t. barátom magvas, tartalmas, hazafias fejtegetéseit, (Éljenzés a baloldalon.) egy csodálatos jelenséget kell megállapítanom s ez a jelenség az, hogy ezekről a padokról kelletett a 67-diki kiegyezésnek, vagy amint Thaly Ferencz t. barátom magát kifejezte : a magyar 67-nek megvédését hallanunk és csodálatosképen az én beszédemnek egész szelleme szintén ezen a téren mozog. Ha végiggondolok a legutolsó hónapok eseményein, kezdve azokon a keserű labdacsokon, amelyeket Aufienberg hadiigyminister adott be a magyar nemzetnek, végig a rezoluoziós ellenálláson, a rezoluczió elejtésén keresztül egész az utolsó napok eseményéig, akkor önkénytelenül is a volt ministerelnök urnak egy hírlapi nyilatkozata jut eszembe, amelyben az ellenzéknek a véderő ellen folytatott küzdelmét dramaturgiai hasonlatokkal kisérte. Mindenkinek, aki még itt a haza sorsa felett aggódni tud, látnia kell, hogy igenis egy tragédia folyik le ma előttünk, amelyben a sors kérlelhetetlen keze keserű humorral szövi be a komédia szálait és végződjék ez a színjáték igy május 29-én, szerdán. vagy ugy, vesztes nem lehet más, esak a magyar nemzet ós legfeljebb csak az a kérdés, kisebb vagy nagyobb lesz-e a veszteség ára. Engedjék meg, hogy én is szerény fejtegetéseimet a szomorújáték dramaturgiájának terén kezdjem meg. kiindulva a drámák egész szerves sorozatából : a magyar történelemből, ebből az antikszerü sorstragédiából, amelynek megvannak a maga hősei, de a hősökkel együtt sir, együtt nevet, együtt örül, együtt emelkedik a drámai kar : a magyar nép is. Ebből a nagyszerű, zordonan fenséges színjátékból, melynek minden felemelő tanulsága ellenére mi majdnem remény nélkül, kedveszegetten állunk itt és remélni is alig merjük, hogy talán a mostani rémes disszonanciákból valaha eszményi összhangban fog kicsengeni a konszonanczia, a nemezisből a megváltó katharzis pathematon. Talán nevetségesnek is látszik a történelem tanulságaira hivatkozni ma. mikor a történelmi érzék hanyatlóban van, mikor elszánt karokkal igyekeznek innen is, onnan is lazítani minden szálat, mely ez árva nemzetet a múlthoz, a múlt nagy hagyományaihoz, nagy alkotásaihoz, ősi alkotmányához fűzi. De engem szivem minden idegszála a múlthoz füz és ezekben a keserű napokban tanulságért, reménycsillagért, vigasztalásért odafordulok a magyar történelemhez. T. ház ! Ha a magyar történelem 1526-tól egész az ujabb korig terjedő korszakának hol dicsőségtől tündöklő, hol vértől és árulástól sötét évlapjait forgatom, mintha minden egyes sorából a nagy költő szava csendülne ki, melyet mintha 400 év óta dörögne fülébe nemzetének : Csak a gyáva várja tétlenül a végzet szétzúzó kezét, a férfi harczolni kész ! Es mintha lágy moll-akkordokkal mindig belecsendülne a drámai kar, a magyar nép négyszázados mindennapi fohásza, imája : pacem da nobis, Domine. Es épen az a nagy tragikum nemzeti életünkben, hogy a nemzeti élet teljessége, a szabadság után való hő vágy mindig összeütközik ezen béke vágyával, hogy ősi alkotmányához való törhetetlen ragaszkodását annyiszor sodorták gyakran mesterségesen ellentétbe az uralkodóházhoz érzett hagyományos hűségével. Tragédia ez, méltó egy shakespearei tollra, a mi meggyőződésünk szerint tragikai bün nélkül és épen azért a világtörténelem tanúsága szerint még merünk remélni, hogy elbuknunk nem lehet, nem szabad, mert nem engedi a drámai igazságszolgáltatás, de nem engedi a népek logikája sem. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Bár jól ismerem azt a magyar felfogást is, — különösen a véderő terén szeretik hangoztatni — hogy épen az a tragikai bűne nemzetünknek, hogy álomképekben él, hogy a délibábok szüzfátyolát lebbentgeti, ahelyett, hogy a rideg valósággal, a való élettel kalmármódra le tudna, le akarna számolni. Itt az utolsó napok eseményeinél is hallottuk, hogy az álomképeket, a jelen esetben a házszabályokat, le kell rombolni, hogy a fejlődésnek megnyissuk a biztos utat. De ha