Képviselőházi napló, 1910. XV. kötet • 1912. február 12–márczius 8.
Ülésnapok - 1910-347
72 3í7. országos ülés 1912 nyilvánosságra hozva talán nem lett, mely szerint, midőn a rendkívüli eszközök igénybevételét elhatároztuk, megállapodtunk abban, hogy ezen rendkiviili eszközök igénybevétele csak egyetlen egy javaslat, a tárgyalás alatt levő véderőjavaslat ellen irányul. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Ezen időpontban kezdődtek azok a tárgyalások, a melyek elsősorban a ház volt elnökével íolytattattak, és a melyek a költségvetés nyugodt tárgyalását és törvényerőre emelkedését czélozták. Kun Béla : Az ellenzék érdeme ! Désy Zoltán: Ennek végeredményét képezik azok a tárgyalások, a melyeket az igen t. ministerelnök ur az ellenzéki pártokkal megindított a ezélból, hogy ezen rendkívüli eszközök igénybevétele a javaslattal szemben mellőztessék. E tárgyalások eredményekép a t. ház és a közvélemény előtt ma még csak ebben a házban tett kijelentések állanak. Megvallom, hogy midőn a ministerelnök ur szives volt közölni a további tárgyalásoknak ezen általa választott módját, kifogásaim és aggályaim voltak, melyeknek kifejezést is adtam ezen alkalomból. Bármennyire nem zárkózom el nézeteim és azok indokának nyilvánosságra hozatalától, nem a legszerencsésebb eszköznek tartom ki nem forrott tárgyalási anyagnak a teljes nyilvánosság elébe hozatalát, midőn a tárgyalásokban béke megkötése ezéloztatik. A legfegyelmezettebb politikus, a legfegyelmezettebb parlamenti szónok sem zárkózik el a nyilvánosságnak azon csábító hatása elől, hogy nézeteit és álláspontját lehetőleg kedvező szin-, ben tüntesse fel, nem zárkózik el a szónold hatás fegyvereinek többé-kevésbé igénybevételétől. Csak két példára hivatkozom: az igen t. pénzügyminister urnak és az igen t. ministerelnök urnak igen fényes beszédeire, melyek tényleg azon komoly óhajt juttatták kifejezésre, hogy a béke létesülhessen, de egyszersmind igen könnyen voltak magyarázhatók harczias tüntetések gyanánt is. (ügy van! balfelől.) De hát a tárgyalási mód megválasztatott, folytatnunk kellett a tárgyalást ezen az utón, a melyet a t. ministerelnök ur elhatározott. Ha most beszédem tulaj donképeni tárgyára rátérek, kijelentem s hangsúlyozni kívánom, hogy mindaz, a mit elmondandó vagyok, csak saját egyéni nézeteimet képviseli. Ennek különös okát abban méltóztassék keresni, hogy — nem mintha eltérnének nézeteim a gróf Apponyi Albert által felállított békepontoktól — de mert ennek a hónapok óta tartó harcznak folyamán ismételten kifejezést adtam annak a nézetemnek, hogy az én álláspontom a tárgyalás alatt levő kérdésben, illetve a vita anyagában, ha bizonyos tekintetben nem is megy tul — a mint hiszem — annak a pártnak álláspontján, a melynek tagja lenni szerencsém van, de érint.olyan kérdéseket, a melyekről a párt még eddig határozatokat nem hozhatott, és igy magam sem vagyok abban a helyzetben, hogy párthatározat alapján állhassak. f ebruár 2l-én, szerdán. Azok a feltételek, a melyeket gróf Apponyi Albert a Kossuth-párt nevében adott elő mint olyanokat, a melyeknek teljesítése esetén a párt hajlandó a rendkívüli fegyverek használatától eltekinteni, köztudomás szerint nemcsak Apponyi Albert grófnak egyéni feltételei és egyéni nézetei, hanem a pártvezetőségnek megállapodásai. Ezekből a feltételekből csak egy résznek a felemlítése maradt ki, és pedig annak a résznek felemlítése, a melyre én igen nagy súlyt helyezek, t. i. az anyagi terhek kérdése. (Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Az appropriácziós vita során foglalkoztam ezekkel a kérdésekkel, összevonva felállítottam a tételt, hogy ezek a költségek oly természetűek, hogy reájuk nézve egyetlen mértéket lehet elfogadni, t. i. a feltélen szükséglet mértéket. Mert bármilyen pénzügyi helyzetben legyen is egy ország, ha egyszer a külpolitikai viszonyok ugy kívánják, meg kell tennie a legnagyobb erőfeszítést, még az utolsó fillérek feláldozásával is, csakhogy a feltétlen szükség igényei ezen a téren kielégíttessenek. Tovább folytatva ezt a gondolatmenetet, felállítottam a kérdést, hogy tisztázandó a feltétlen szükség mérve. Ezen a téren azonban nem történt semmi, és én kijelentettem, hogy magam, és azok, a kik nézetemre valamit adnak, abban a nézetben vagyunk, hogy azok a terhek, a melyeket a tárgyalás alatt levő törvényjavaslat a nemzetre ró. ha nem is abszolúte elviselhetetlenek, de mindenesetre oly súlyosak, hogy azoknak fedezete kimeríti az ország erejét oly módon, hogy elsőrendű kulturális és közgazdasági érdekeinkre az ország költségvetésében nem marad többé fedezet. (Ugy van I a bal- és a szélsőbaloldalon.) És itt, a tehertételeknél, meg kell kissé állnunk. Azt nem szükséges hangsúlyoznom, hogy ezen a téren tudtommal a mai napig még semmi sem történt, sőt a ministerelnök ur legutóbbi beszéde kijelentéseket foglal magában, a melyekből egész bátran levonhatom azt a következtetést, hogy a véderőj avaslatok által képviselt terhek leszállítására nemcsak hajlandóság nincs a kormányban, de erre még csak kilátás és remény sincsen. A t. ministerelnök ur a pénzügyminister ur távollétében röviden nyUatkozott az anyagi terhek kérdéséről. A nyilatkozat lényege a kék plajbász, melyet a mindenkori pénzügyminister használ a közösügyi kiadásokkal szemben. Arra az áldozatra vonatkozólag, melyet az ujonczlétszám felemelésére hozna az ország, felállított egy számítást, melylyel az ellenkezőt igyekezett bebizonyítani ; azt t. i., hogy ezen a téren ezen javaslatok beterjesztése által az ország óriási összeget nyer, mely ha jól emlékszem, évtizedek alatt egy milliárdra tehető. Foglalkozom először a kérdésnek pénzügyi részével. Elismerem, hogy a mindenkori magyar pénzügyministernek és az általam igen t. jelenlegi
