Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.
Ülésnapok - 1910-333
320 333, országos ülés 1912 január 24-én, szerdán. pességében meg nem bénittatik. (Helyeslés a szélsőhaloldalon.) T. képviselőház ! Nem szavazom meg a felhatalmazási törvényjavaslatot, mert bizalmatlansággal viseltetem a t. kormány iránt azon okból, mivel a t. kormány folytatja a 67-es politikát, még pedig nem azt, a melyet annak idején kezdettek, hanem folytatja félrecsúszva a lejtőn, letérve a Deák Ferencz által megalapozott fundamentumról, olyan irányban, hogy ezzel a nemzetnek csak végromlását és végpusztulását okozhatja. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ha Deák Ferencz szellemében, a mint azt Deák Ferencz gondolta, folytatnák tovább a 67-es alapon munkáskodásukat, akkor talán azok, kik ezen alapot helyesnek fogadják el, meg lehetnének elégedve a t. kormánynak vagy a t. többségnek politikájával és működésével, azonban ha 67-es alapon igyekszünk is bírálni a kormánynak és a t. többségi pártnak politikai működését, még akkor is indokolt a teljes bizalmatlanság, mert Deák Ferencz nagy gondolatának kettős iránya volt : egyfelől a nemzet állami függetlenségét lehetőleg kidomborítani, másfelől beilleszteni nemzeti államunkat, mint paritásos, minden tekintetben egyenlő államot abba a nagyhatalmi állásba, a melynek fokozására, fentartására törekedett annak idején Deák Ferencz is. Mi ezt az álláspontot nem fogadjuk el ugyan, de tiszteletreméltó gondolatnak tartjuk, melyben benne van a nemzeti eszme és a jóhiszeműség is. Azok azonban, a kik Deák Ferencz munkáját azóta csak rontják, a kik a 67-es alapról lesiklottak és ma már egészen a czentrál-parlament felé törekszenek, (Ellenmondás jobbfelől.) — vagy nem törekszenek, ezt nem tételezem fel senkiről sem, helytelen volt a kifejezés — hanem a czentrálparlament felé viszik jóformán az országot, ezek Deák Ferencz méltó utódaiul el nem ismerhetők. (Ugy van! a szélsőbaloldalon. Ellenmondás a középen.) Mi azt hittük, hogy nemzetünk a 67-es alkotmányban legalább papiroson megóvta állami függetlenségét, alkotmányos szabadságunkat pedig az országgyűlés egybehívására, feloszlatására vonatkozó alaptörvényeink kellőleg óvják, azonban azt tapasztaljuk, hogy az az egyensúly, a mely e tekintetben a törvényhozás két egyenrangú faktora, a király és nép között fennállott, régóta félrebillent, és azóta mindjobban erősödik a korona hatalma és mindjobban gyengül a nemzeté, nemcsak alkotmányjogi tekintetben, hanem közgazdasági tekintetben is, ugy hogy kérdés, hogy ha ez igy fog tartani, ismét talpraállithatja-e a nemzet a maga régi jogait, a melyek még a 67-es törvények szerint is megilletik őt. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Tegnap és tegnajjelőtt azonban néhány olyan közbeszólást hallottunk, — még pedig tekintélyes, ministerelnökséget viselt képviselőtársunktól is (Zaj balfelől.) — a melyek arra engednek következtetni, hogy Deák Ferencz utódai az ő örökségét csak méltatlanul elpazarolják. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Azt mondotta ugyanis Apponyi Albert gróf. hogy az 1867 : XII. t.-czikk 11. §-ában az uralkodó részére fentartott és ott texative felsorolt jogokon, a melyek a hadsereg vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkoznak, minden egyéb jog a nemzetet illeti meg; nincs itt kivéve a nyelvkérdés sem és azt, hogy a hadsereg hivatalos nyelvének megállapítása 0 felségére ruháztatott volna, mint külön felségjog, ebből a szakaszból kiolvasni nem lehet. Széll Kálmán képviselő ur ez alkalommal két ízben is közbeszólott és azt mondotta, hogy igenis, benne van. Azt mondja ugyanis Apponyi Albert gróf : (olvassa) : »Es ez az, a melyben nyíltan elismertetik, hogy a hadsereg nyelvkérdésének megoldása az 1867: XII. t.-cz. 11. §-ban körülirt fejedelmi j ogok közé tartozik, Széll Kálmán: Pedig oda tartozik ! (Gróf Apponyi Albert folytatva.) Tudom, t. képviselőház, hogy vannak tiszteletreméltó férfiak, a kik erről másképen vélekednek. (Széll Kálmán : Én is !)« íme, t. képviselőház, Széll Kálmán t. képviselő ur, a volt ministerelnök, a 67-es kormány egykori ministere, vitatja, hogy abban az ugyancsak határozottan, ugyancsak teljes biztossággal megfogalmazott pár szóban bennefoglaltatik az is, hogy a nemzeti nyelvről való intézkedés jogát ő felségére ruházta volna a nemzet. Én ezt nem tételezem fel Deák Ferenczről, sem azokról, a kik Deák Ferenczczel együtt a 67-es kiegyezést megalkották. Hogy a hadsereg nyelve a hadsereg kiegészitő részét képező magyar hadseregben is német maradt, az természetes magyarázatát leli abban ; hogy máról holnapra ezt megoldani nem lehet; különösen a tisztikar tagjai nem voltak abban a helyzetben, hogy magyarul beszélhettek volna, mert hiszen német tisztekkel volt elárasztva a hadsereg. De hogy ezen segiteni akartak, hogy ez csak átmeneti állapot volt, a melyet nyitva hagytak és a melyre nézve rendelkezések nem foglaltattak az 1867 : XII. t.-czikkben, különösen nem annak 11. §-ában sem, és hogy a hadsereg kiegészítő részének, tehát a magyar hadseregnek csakugyan magyarnak kell lenni, hogy a 67-es kiegyezés megalkotói, ezek között maga Ö felsége a király is igy gondolkodtak, semmi sem bizonyítja jobban, mint Ö felségének akkor tett nyilatkozata, a melyet szó szerint idézek. 1867 augusztus 6-án ő Felsége egy legfelsőbb rendeletet bocsátott ki a hadügyministerhez intézve, a mely a következőkép hangzik : »Már ezúttal tudatom Öimel abbeli akaratomat, hogy az életbeléptetendő uj védrendszernek és az ország ismételten nyilvánult kívánságának megfelelően, egyszersmind pedig a hadsereg czélszerü szervezésének érdekében is a magyar koronám országaiból kiegészített ezredekhez és csapatokhoz, a mennyiben lehetséges, egyedül az ezen országban született tisztek soroztassanak be.« T. ház ! Nemcsak az a határozott intézkedés foglaltatik ebben, hogy ezentúl csak magyarországi tisztek soroztassanak a hadsereg magyar részébe, hanem implicite benne foglaltatik az a,
