Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-322

322. országos ülés 1912 büntető ügyekben fordulnak elő, amelyben az ügyvédnek sokszor napokat kell eltöltenie az eset tanulmányozásával. Itt esküdtszéki tárgyalásokról van szó, a melyek nem ritkán napokat vesznek igénybe (Ugy van! balfelöl. Mozgás. Elnök csenget.) és a bíróság iránti tisztelet kötelezi az ügyvédet arra, hogy ne a tanulásra való gyermekét küldje oda, hanem, hogy maga menjen el a tárgyalásra. Természetesen minthogy gyakran történnek ezek a szegényvédelmi kiküldetések, e réven olyan teher nehezedik az ügyvédek vállaira, hogy ezt a fáradságot valamiképen honorálni, a szegényvédelmet, a szegényeknek nyújtandó jogsegélyt valamely közpénztárból legalább aránylagosan rekompenzálni kell, hogy a veszett fejszének legalább a nyele megkerüljön. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) T. ház! Ha az ügyvédi kérdést rendezni kívánjuk, a mely nem pusztán egy karnak, hanem a hozzáfűződő nagy érdekek révén a magyar nemzetnek is kérdése, mert nemzeti kérdés is az, hogy becsületes ügyvédi kara legyen az országnak, (Ménh helyeslés a szélsőbaloldalon.) akkor a zugírászat kérdésével gyökeresen, határozottan, erős, kegyelmet és kíméletet nem tűrő intézkedések révén is le kell számolnunk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Mert a mi ma történik, hogy t. i. közigazgatási engedélylyel u. n. ügynöki, okmányszerző és különböző más czimeken való zugiráskodást megengedhessen a magyar törvényhozás, az egy lehetetlen helyzet. (Ugy van ! jobbfelöl.) Különösen a közigazgatási hatóságok előtt burjánoznak ezek a munkák és mi ezeknek rendszerint a következménye ? Helytelen, a tör vény tudást nélkülöző, szabálytalan, rossz, az anyagi érdekeket koczkára tevő beadványok érkeznek egymásután a bíróságokhoz és a közigazgatási hatóságokhoz. Rengeteg munkát ad ezeknek az aktáknak, beadványoknak elintézése és ha csak a bíróságokat magukat terhelnék ezek a munkák, de irtózatos az a kár, a melyet ezek különböző egyezségek, stb. kötése révén a jogkereső közönségnek okoznak, úgy hogy merem állítani — és nem koezkázatos az a megjegyzésem — hogy a perek, a vitás jogesetek jelentékeny részét a minden szakértelem, felelősség és, hogy úgy mondjam, minden különösebb kötelezettség nélküli zugirász-irodáknak lehet köszönni. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) S mert a közigazgatási hatóságok iparjogositványnyal ruházzák fel ezeket, s mert kamarájuk nincs, tehát szabadon tehetnek azt, a mit akarnak, s így a panaszoknak igazán nem lehet elejét venni. Ezen nem lehet máskép segíteni, mint ugy, hogy az életbeléptetési javaslatban az igazságügyminister ur egészen pontosan és részletesen irná körül és határozná meg a képviseletre jogosítottakat, s irná körül a zugirászatnak fogalmát olyan pontosan és preczizen, a mennyire csak lehet, hogy versenyt ne okozhasson a tisztességes jogi munkával foglalkozó január 11-én, csütörtökön. 23 embereknek. (Helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon.) Ezzel a kérdéssel egyszerűen csak igy papiroson és magukat az u. n. hivatásos zugirászokat kizárva, végezni nem lehet. Nem nevezem őket zugirászoknak, nem is szabad, nem is lehet, mert a törvény megengedi nekik; de a ki ezzel a kérdéssel igazán végleg le akar számolni, annak bele kell nyúlnia abba a darázsfészekbe, hogy a községi jegyzőket a magánmunkálatoktól el kell tiltani. Jól tudom, hogy igen nehéz, igen felelősségteljes és igen nagy kérdés ez. A községi jegyzők fizetési kérdései törvénynyel vannak rendezve, nekik e tekintetben panaszuk nem lehet. Ha kevés a jövedelmük, — emeljük. Kvalifikácziójuk nem túlságosan magas, munkakörük igaz, hogy felelősségteljes, ők ezt el is végzik, de ha a magánmunkálatokat megengedjük nekik továbbra is abban a formában, a mint ma van, akkor ennek árát megint csak a köz iszsza meg, mert igynem ritkán fektetik elsősorban a nagy magántevékenységre a fősúlyt, s az utak és egyéb közkérdések igen sok esetben ez által szenvednek. A községi jegyzők magánmunkálatai eltiltásának kérdésével tehát sürgősen, rövid tanulmányozás után végleg le kell számolni. Ez a kérdés természetesen nem olyan egyszerű, ugyebár, mert viszont nem lehet azt a laikus közönséget minden jogi tanácsadó nélkül a községben hagyni. Természetes dolog, hogy az a falusi ember elsősorban ahhoz megy, a kit a faluban a legtudósabbnak, legokosabbnak, legképzettebbnek tud és a ki végre is adókirovásokkal is foglalkozik, s a kinek száz útja és módja van jóakaratú tanácsai daczára is arra, hogy, ugy mondjam, biztosítsa ezeknek a magánmunkálatoknak reá való bízását. Méltóztassék elképzelni, hogy ha ezzel a kérdéssel az igazságügyministeriumnak volna kellő erélye és bátorsága végleg leszámolni, hány ügyvéd akadna, a ki nemcsak a bírói központoknak helyén ütné fel a maga tanyáját, hanem elmenne nagyobb vidéki községekbe, s a jogéletnek valóságos biztosítékaivá válnának ezek az emberek. Ma megteheti-e ezt egy ügyvéd ? A mikor megérkezik a községbe, az első dolog természetesen az, hogy a jegyző által valami túlságosan szimpatikus fogadtatásban nem részesül. Fel tudja-e azután venni a versenyt azzal a községi jegyzővel, a ki, a maga hivatalos és nem hivatalos módjai és utjai révén minden rossz szándék nélkül, de sokkal több előnybe tudja juttatni azt, a ki hozzáfordul kérdésekkel, mint azt az ügyvéd tudná a számára biztosítani. Ennek eredménye azután micsoda? Merem állítani, hogy a telekkönyvi ügyek nagy rendezettlenségének jórészben ez az oka. Tehát ha ezzel a kérdéssel foglalkoztunk, méltóztatnának talán abban az irányban intézkedni, hogy az ügyvédeket ott, a hol közjegyző nincs, méltóztassék hitelesitési joggal felruházni, a telekkönyvi