Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.
Ülésnapok - 1910-322
•22 322. országos ülés 1912 január 11-én, csütörtökön. minister ur azt a vádat, a melyet ön tett azért, hogy a közjegyzőknek kedvezzen, mert mindig a jelen- és ottlevőknek kedvez. !N T em érdemelte meg ez a kar, hogy az igazságügjmiinister ur az egész ország előtt ugy tüntesse fel, a mint azt akkori beszédében tette. A Budapesti Hírlapból idézek, a mely szerint azt mondta az igazságügyminister ur (olvassa): » Négyezer ügyvéd és ötezer ügyvédjelölt maholnap ugy elárasztja az országot, hogy nemcsak a közjegyzőknek minden keresménye, de az ország keresményének egy jó része is rámegy. « Bocsánatot kérek nem érdemeltük meg, hogy az ügyvédi kart ugy méltóztassék feltüntetni, mint a mely az országnak heréje. Ez a kar büszkén tekinthet vissza múltjára, és a mikor jutalmazást igényel, mindig megérdemelt munkája alapján teszi azt, vagy a félnek önkéntes kikötése révén, vagy a birói megállapítás szerint. Az ügyvédi díjszabás kérdésével is foglalkoznia kell a t. háznak, és azt hiszem, felesleges arra kérném a t. házat, hogy ezt ne egyszerűen, mint kenyérkereseti kérdést kezelje. Ma az ügyvédek és ügyvédjelöltek száma szaporodik, részben az igazságügyminister ur legutóbbi intézkedései is szaporítják azt, a mikor urbi et orbi világgá bocsátja a hirt, hogy miféle intézkedéseket szándékozik tenni. Ennek folytán derüre-borura rakják le a vizsgákat, ugy hogy a fokozatos fejlődés a jogélet terén az ügyvédi szaporodásban nem áll be, hanem ma az az eset, hogy évről-évre száz és ezerszámra szaporodnak az ügyvédek. Természetes dolog, hogy ez nem állhat arányban azzal a szükséglettel, a melyet a jogi igények Magyarországra rónak. Székely Ferencz igazságügyminister: Ez igaz! Ráth Endre: Az ügyvédi díjszabásnak, a melylyel foglalkozni kívánok, az a nagy hibája van, hogy évtizedes sablonokon alapszik, részben skálákon, a melyeket régen állapítottak meg, a melyek nem veszik tekintetbe az életnek általános drágulását, a melyek nem veszik tekintetbe az ügyvédi munkának jogi értékét, az ügyvédnek fáradságát az adatok beszerzése, az adatok összeállítása tekintetében, és a hozzá szükségelt tanulmányok elsajátítását. Ezzel szemben mit látunk a szakértőknél? Bármilyen kicsike kis perben, akármilyen szubsztrátumról legyen is szó, megjelenik a jó öreg egy-két vagy esetleg három szakértő és azon kezdi a bíróság, hogy mindjárt azt a jogkereső felet, a kinek szüksége van az ítéletre, abban a 150—200 koronás perben, legyen ott szó egy ruha felülbírálásáról vagy egy tervrajz felülbírálásáról, -arra kötelezi, hogy 100—200—500, nagyobb ügyeknél 1000 korona szakértői dijat tegyen le, a mi nem ritkán oda vezet, hogy ezzel a felperest abba a helyzetbe hozza, hogy kénytelen legyen egyezséget kötni, mert nem bírja előteremteni, pl. egy szegény perlekedő, a nagy összegű szakértői dijat. T. ház! Az ügyvédi dijak eddigi szerény megállapításának nagy oka volt az is, hogy a bírák maguk rosszul vannak fizetve. Ezzel a kérdéssel, azt hiszem, eléggé bőven és részletesen foglalkoztam, és én meg tudom érteni, hogy az a biró, a ki maga érzi, értékeli és tudja munkájának kiváló fontosságát, bizonyos mértékig jogosan azt mondhatja, hogy »ime, én egész életemet itt töltöm ezen szakmában« és nincs szive, nincs lelke, a mint mondani szokás, a nagyobb szabású jogi munka értékével megegyező honoráriumot megállapítani. Pedig, t. ház, ez nem olyan kicsinyes kérdés, mert az ügyvéd mindig minden pernek első bírája kell, hogy legyen az irodájában. (Ugy van! a szélsőbáloldalon.) Az az ügyvéd, a ki tömegmunkát, a ki a perek tömegét kénytelen elvállalni csak azért, hogy a sok apró majd nagyra nőjjön, nem lehet az, a minek lennie kell: az ügy első birája, mert így őneki elsősorban a maga megélhetésére kell nézni. Mióta azonban a bíróságok is megérezték az élet általános drágulásával szemben, hogy az ügyvédeknek ez a kérelme jogos és igazságos és a mióta megérezte az a bíróság is azt, hogy egy útra törekszik a tisztességes ügyvéd a bíróval, t. i. az igazságnak önzetlen keresésére, azóta már itt-ott kedvező változásokat észlelünk. De szükséges és kell, hogy az igazságügyminiszteri székből hangozzék el erre vonatkozólag olyan nyilatkozat, a mely fedi e tekintetben a felfogás helyességét. (Helyeslés a jobboldalon.) T. ház! Külföldön törvénynyel vagy rendelettel vannak ezek , a kérdések szabályozva. Az igazságügyminiszter ur nálunk is megtette már erre vonatkozólag a kezdő lépést, és mi, az ügyvédek, csak arra kérjük őt, hogy küszöböltesse ki a dijmcgállapodásokból azt a bizonyos ötletszerűséget, hogy ma ennyit, holnajj annyit, vagy a túlságos ragaszkodást a sablonhoz, a melynek sohasem volt eddig módjában az érdemet, a kiválóságot, a munkát jutalmazni. Ezzel kapcsolatosan a szegényvédelem díjazásának kérdésével is foglalkoznunk kell. (Halljuk ! Halljuk!) A magyar ügyvédség ezt a reája nehezedő nagy és súlyos terhet mindig a legnagyobb önfeláldozással vállalta, azonban a mai életviszonyok — felesleges, hogy e tekintetben példákra hivatkozzam — minden irányban annyira megnehezítették a mi anyagi helyzetünket és megélhetésünk viszonyait is, hogy jövőben a magyar ügyvédség a szegényvédelmet abban a formájában, amelyben azt eddig teljesítette, a legnagyobb áldozatok árán sem képes elvállalni. Ennélfogva ezt a kérdést a tisztelt igazságügyminiszter urnak a legsürgősebb tanulmányozás czéljából vagyok bátor figyelmébe ajánlani és kérem, méltóztassék tekintetbe venni azt, hogy ezek a szegényvédelmek legtöbbnyire
