Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-326

326. országos ülés 1912 január 16-án, kedden. 139 kívánok megállapítani, és ez az, hogy én akár a jogi, akár a politikai, akár az anyagi felelősséget egy kormány szempontjából sohasem fogtam fel ugy és értékeltem ugy, hogy pl. egy kormánynak minden kormányzati ténykedéséért az összkormány minden egyes tagja egyenlő mértékben lenne felelős. Világosabban fejezem ki magam: Teljesen méltánytalan és igazságtalan dolog lenne, hogy ha pl. a jelenlegi kereskedelmi minister nr egy vasút kiéjütése terén az üzemköltséget vagy az építési költségeket túlmagasra tenné egy törvényjavaslatban és ezért a vallásés közoktatásügyi ministert akarnák felelőssé tenni. Vagy egészen méltánytalan dolog lenne, ha pl. a hadügyi kormányzatnak egy töltényrendeléséért, vagy egy hadihajó megrendeléseért a földmivelési ministert akarnák felelőssé tenni. Egy kormány felelőssége politikailag, anyagilag és erkölcsileg szerintem annyit jelent, hogy minden egyes szakminister elsősorban felelős a saját tárczájának tényeiért. És én egy őszinte vallomást teszek, és ez az, hogy az állami szénbányák vételének kérdését, akkor, a mikor magam is a volt kormány egyik szerény tagja voltam, abszolúte nem ismertem. Még annyira sem ismertem, hogy azokat a czikkeket, a melyek ezzel az ügygyei kapcsolatosak voltak,,ngyememre méltathattam volna. És épen azért, midőn ezt megállapítom, abszolúte nem vagyok feszélyezve abban, hogy az egész állami szénbányaakcziót itt a ház előtt felfogásom szerint ugy világítsam meg, mint a hogy az egész akczióról utólagos tanulmányozásaim alapján önmagamnak nézetemet megalkottam. T. kéjjviselőház! Ugy vetem fel a kérdést: fennállanak-e azok az indokok, a melyek a volt kormányt arra a törekvésre, hogy állami szénbányákat vásároljon, rábírták, fennállanak-e azok az indokok a közérdek szempontjából, igen vagy nem ? Ha fennállanak, akkor az a körülmény, hogy a kormány személyében és a pénzügyi tárcza viselőjének személyében változás történt, magában véve az egész akcziót abszolúte nem érintheti. (Ugy van ! a baloldalon.) Nagyon sajnálom, és ezt csak általánosságban mondom, hogy szokásban van — én részemről e szokást sohasem követtem — hogy az előd bizonyos animozitással van az utód iránt és az utód bizony kevés objektivitással szokta elbírálni azokat a kormányzati intézkedéseket, a melyek az elődjének felfogásához vagy lelki világához talán legközelebb állottak. Ez — és ezt tapasztalhattuk számos tárczánál, nemcsak a pénzügyi tárczánál, de különösen a múltra nézve a kereskedelmi tárczánál is — e miatt, habár ez emberi szempontból nagyon könnyen értékelhető és felfogható, (Ellenmondás a baloldalon.) — értékelhető, de erre most nem akarok kitérni, — de kétségtelenül a közérdeknek igen nagy kárára van. Nagy kárára van pedig azért, mert szenved a végrehajtó hatalom kontinuitása. Más államokban ez nincs igy. Egy oly energikus és a kormányzati tényekkel részletesen foglalkozó államfő, mint pl. II. Vilmos császár, a ki az állami szénbányák vásárlása iránt igen melegen érdeklődött, és e kérdés Poroszországban vettetett fel legelőször, ott az abszolúte semmi szerepet nem játszott, hogy pl. — a mint erre rá fogok térni — az a minister, ki ott kezdeményezte az állami szénbányák vásárlását részvénytársasági többségek formájában, Müller, megbukott és utána jött Dernburg. Ez semmi befolyással nem volt a dologra, mert ott egyszerűen ugy fogják ezt fel, a hogy, ha a felség a maga szankczióját megadja egy kormányzati tényhez és egy nagyobb szabású akczióhoz, akkor abból a körülményből, hogy a pénzügyministeri széken Wekerle Sándor helyett Lukács László ül, vagy nem tudom, ki fog ülni, arra az akczióra semmiféle következtetést levonni nem lehet. Már most, méltóztassanak megengedni, hogy egy igen unalmas és tulajdonkéjJen teljesen szakszerű kérdéssel vegyem igénybe a t. házat, (Halljuk ! Halljuk!) de annyira fontosnak tartom ezt a kérdést, hogy bizonyos statisztikai adatokat is kell, hogy a t. ház szives figyelmébe ajánljak. Néhány államnak vettem ki az összes széntermelését, melyek közt mi Magyarország a lehető legutolsó és igazán siralmasan utolsó helyen állunk. De bizonyos mértékben igazságtalan volnék, ha nem konstatálnám, hogy Magyarországon is rohamos haladás észlelhető e téren, a mi — hála Isten — gondolom ipari fellendülésünknek természetes eredménye. 1880-ban volt Magyarország összes széntermelése 1,800.000 tonna. Ez édeskevés, de 1910-re felemelkedett 8,800.000 tonnára, vagyis majdnem a hétszeresére, a mi kétségtelenül nagyon örvendetes haladás. Ausztriában ugyanezen időszak alatt volt a széntermelés 1880-ban 14 millió, 1910-ben 39 millió, Francziaországban 19 millió, 1910-ben 39 millió, Németországban 59 millió és 1910-ben 222 millió, a mi horribilis emelkedés, Angliában 146 millió és most 260 millió. Ebből a statisztikai adatból is látjuk, hogy mennyire hátra van a mi szegény hazánk a széntermelés és ebből kifolyólag az ipari fejlődés tekintetében. Ezeket az adatokat azért hasonlítom össze, hogy ebből méltóztassanak bizonyos mórtékig képet alkotni arra vonatkozólag, hogy mily nagy érdeke lenne szerintem először az állami üzemeknek, másodszor a nagy és széles fogyasztó rétegeknek, hogy az évi széntermelésre vonatkozólag maga az állami szénüzem is bizonyos mértékig befolyással lehessen. Wekerle Sándornak akcziója megindításánál a következő szemjoontok lebegtek szemei előtt. Mellesleg jegyzem meg, hogy a volt ministerelnök úrral sem akkor, sem azóta soha ebben a kérdésben nem beszéltem,, tőle semmi 1»*