Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-326

\% 326. országos ülés 1912 január ítí-án, kedden. mi megszoktuk, hogy ne készüljön el és az ilyen rossz szokások hamar elharapódznak és meggyökeresednek. Azért sokan nem is érzik, milyen jelentősége van annak, hogy a költségvetés kellő időben készüljön el, a mi alatt nem is érthető deczember 31-ike, hanem ennél korábbi időpont, mert az ilyen nagy költségvetésnél, a mely 1800 millióról szól, sok olyan intézkedés van, a melyet megelőzőleg kell megtenni, különben a költségvetés tulajdonképeni végrehajtása nem lehet teljes. Az államvasutaknál is mutatkozik ennek a hátránya, hiszen a fölemelések későbben, ha jól tudom, márcziusban, vagy májusban léphetnek csak életbe. De egyáltalán nem szorul bizonyításra ennek a kérdésnek az óriási jelentősége. Már most, eltekintve attól, hogy a kormány egyes napokat lefoglalt arra, hogy más tárgyak is kerüljenek napirendre, lehetséges, hogy a költségvetés akkor sem készült volna el idejére, ha a ház minden idejét ennek szentelte volna. Én pedig biztosítani szeretném a dolgok rendes menetét, azt, hogy a költségvetés legkésőbb deczember 31-ig itt is. és a főrendiházban is letárgyaltassék, a szentesítéssel eíláttassék, sőt az Országos Törvénytárban megjelenhessen, a mi mind bizonyos időt vesz igénybe. En azt hiszem, hogy a pénzügyminister ur, a ki kilátásba helyezte, hogy ezt a kérdést komolyan veszi és iparkodik olyan javaslatokat tenni, a melyek az általam jelzett czélnak elérését biztosítják, gondoskodni lesz kénytelen arról, hogy a költségvetés, a melynek elintézésére a tapasztalat szerint két és fél hónap nem elegendő, olyan időpontban áUapittassék meg, és terjesztessék a ház elé, hogy az év végéig rendelkezésre álló idő annak letárgyalására elegendő legyen. És ha ezt a kérdést tárgyaljuk, — és beszéltünk róla a múlt költségvetés alkalmával és előző alkalmakkal is, — akkor ne ereszszük el a kérdés fonalát egészen, hanem a költségvetési jog érdekében, a mely a háznak igen fontos joga, ragaszkodjunk annak megoldásához, különös tekintettel arra, hogy az állami feladatokkal együtt megnövekedett költségvetés sok olyan részletet tartalmaz, a mely üzleti természetű, és tudjuk, hogy az üzleti természetű tevékenység megköveteli a lehető legnagyobb pontosságot. A költségvetési jog kérdésével tovább nem akarok foglalkozni. Csak egy szempontot akarok még felemlíteni: hogy én azt sem tartom épen nagyon örvendetes jelenségnek, hogy belekényszerittetik a törvényhozás abba, hogy bizonyos tételeket feltételesen szavazzon meg, a melyekre nézve azután az appropriácziós törvényben van egy megjegyzés, hogy azok csak ilyen vagy olyan körülmények közt érvényesíthetők. En azt hiszem, hogy ez nem kívánatos, mert végre sok mindenféle történhetik az államok életében; jöhet uj kormány esetleg, szóval, teljes garanczia tulajdonképen csak akkor szereztetik meg, ha a törvényhozás lehetőleg kerüli az ilyen feltételes megszavazásokat. Már most a mostani költségvetésben talán két helyen is előfordul ilyesmi, és én azt hiszem, hogy ez tulaj donképen nem is szükséges, mert hisz végre az állami életnek nagy változásai lehetnek s ezekre vonatkozólag amúgy is kellett gondoskodni bizonyos kisegítő eszközökről, melyek a parlamentnek és a kormánynak rendelkezésére állanak. Ha a véderőtörvény életbelép, akkor az illető törvény alapján a szükséges többleteket akár póthitel, akár — a szerint, a milyen természetű az a kiadás — rendkívüli hitel alakjában lehet igénybe venni, de nem szükséges beállítani a költségvetésbe azzal a kikötéssel, hogy ezt érvényesíteni csak akkor lehet, ha a szerves, organikus törvény elfogadtatik. Nem kifogásolom ennek a megszorításnak a törvénybe való felvételét, mert erre feltétlenül szükség van, ha már egyszer ilyen tételek beállittatnak ; különben a régi gyakorlat is e mellett szól; ugy emlékszem, 1889-ben, azután 1891-ben voltak esetek, a mikor a tétel mindig azzal a kikötéssel lett megszavazva, hogy csak akkor vehető igénybe, a mikor azon intézmény életbe lép. Nagyon természetes, hogy nem is lehet azt a kiadást más czélra fordítani, ha az átruházási jog nincsen megszavazva. Ezzel kapcsolatban csak egy kérdést akarok még megemlíteni ; ez az u. n. közösügyi indemnitás, a mely szintén összefügg a költségvetési joggal. Én a kérdésnek közjogi részével foglalkozni nem óhajtok — nem tartom magam elég szakembernek a közjog tekintetében — azt hiszem azonban, a magyar törvényhozásnak akár nyíltan, akár nem nyíltan, de mindenesetre kifejezett álláspontja az, hogy nem akarja a delegáczió intézményének jelentőségét, fontosságát, hatáskörét nagyobbítani, hanem azt akarja, hogy az működjék azon szoros határok és keretek között, a melyek helyesek és a melyek talán nem olyanok, hogy elhomályosítanák a magyar államnak teljes, önálló rendelkezési jogát és állami jellegét. Már most ez azonban a közösügyi indemnitásnál nem egészen éretik el. En azt hiszem, hogy az indemnitás arra van hivatva, hogy a költségvetési törvényt pótolja. Már pedig a költségvetési törvénynek két nagy része van : a bevételi és a kiadási rész. A delegáczió csak a kiadásokat állapítja meg, eltekintve természetesen a közös bevételek által nyújtott fedezettől, mindkét állam gondoskodik arról, hogy a szükséglet megtalálja fedezetét. Ezért a delegáczió működését nem lehet egyenlővé tenni egy olyan testület működésével, a mely a költségvetésben megállapítja az államnak összes bevételeit és összes kiadásait. Végre is az a felhatalmazás, a melyet a költségvetés tartalmaz, — nem akarok itt mesterséges különbséget tenni fedezet és szükséglet között —nagy fontossággal bír; a kormánynak a költségvetés adja meg a jogot, hogy a rendelkezésére álló jövedelmi forrásokat felhasználja. Hogy milyen szükséglet merül fel az állami élet terén, az igazságügy, közoktatás, kereskedelem stb. terén, azt az