Képviselőházi napló, 1910. XIV. kötet • 1912. január 11–február 7.

Ülésnapok - 1910-325

325. országos ülés 1912 január 15-én, hétfőn. 107 arról, hogy kissé kevésbbé szakszerű viták legyenek itt; akkor majd érdeklődéssel fogják az urak hallgatni. (Mozgás jobbról.) Rudnyánszky György: Nagyon szép szándék ! Gr. Batthyány Tivadar: A szándék megvan, és a végrehajtás is meglesz, még pedig hazafias kötelességből, (Helyeslés a szélsőbaloldalon. Zaj a jobboldalon.) mert egy ilyen parlamentnek, a mely munkát hangoztat, de mihelyt komoly munkáról van szó, nem érdeklődik semmi iránt, végét kell szakitanunk a legerősebb eszközök alkalmazásával is. (ügy van ! a szélsőbaloldalon. Zaj a jobboldalon.) Elnök (csenget) : Csendet kérek ! Rosenberg Gyula: Kár haragudni! Gr. Batthyány Tivadar: Ilyenkor igazán kell haragudni. Az urak folyton azt prédikálják, hogy dolgozzunk, hogy szakszerű munkát végezzünk ; én igyekszem szakszerűen tárgyalni a kérdést. . . Pál Alfréd : Ugyan sokan vannak ott a pártjából ! Gr. Batthyány Tivadar: Az urak oly élénken és hangosan társalognak, hogy az ember a saját szavát sem hallja. Ilyenkor igazán bajos nem haragudni. Elnök (csenget) : Csendet kérek! Rosenberg Gyula: Mi jobban honoráljuk, mint önök! Elnök (csenget) : Kérem Rosenberg Gyula képviselő urat, szíveskedjék csendben maradni. Gr. Batthyány Tivadar: Hiszen az urak ugy sem beszélnek, tehát mit honorálnak ? (Zaj. Halljuk ! Az elnök csenget.) Mondom, itt az altiszti kérdéssel kapcsolatosan — az igazolványos altisztekről beszélek — elvileg ez ellen nem foglalok állást. Bizonyos szűk keretekben ez is egyik exj>ediense lehet annak, hogy az altiszti kérdést a hadseregben biztosítsuk és igy ennek — hangsúlyozom — szűk keretekben való fentartása ellen nem foglalok állást. De hogy a mai méretekben, de különösen, hogy még a mai méreteken felül is kitérj eszszük az igazolványos altiszti intézményt, ez ellen már a leghatározottabban állást kell foglalnom, még pedig először a közigazgatás érdekében. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Itt talán megengedik nekem a t. többségi párthoz tartozó urak, hogy a saját körükből egy igen elsőrangú közigazgatási kapaczitásra, Sándor János t. képviselő úrra hivatkozzam, a ki a pénzügyi bizottságban teljes n}iltsággal utalt arra, és megállapitotta mint egyik kiváló közigazgatási kapaczitásunk, hogy a közigazgatásban, pl. a megyei közigazgatásban az igazolványos altisztek nem váltak be. (Ugy van! balfelöl.) Hisz ez egészen természetes is. Egy olyan szolgálatban, a melynek vannak bizon3'os analógiái a katonai szolgálattal, a hol a fegyelem a fő alkateleme a szolgálati kötelezettségeknek, az a kiszolgált altiszt megfelelhet, de már a megyei, a járási adminisztráczióban vagy a ministeriumok legtöbb ágazatában az az altiszt igazán annyira teljesen terra incognita-ba jön be, annyira más miliőbe kerül, mint a melyben a katonaságnál neveltetett, hogy tényleg ezek az igazolványos altisztek bizonyos közigazgatási ágazatokban nemcsak hogy nem hasznára, hanem egyenesen ártalmára vannak az illető szolgálati ágazatnak; nem rosszakaratból, — távol áll tőlem ezt állítani — hanem egyszerűen, mert nevelésük, múltjuk, eddigi szolgálatuk abszolúte nem hozható harmóniába azzal a közigazgatási ággal, a melybe őt egy törvény rideg szavai egyszerűen beültetik. De nemcsak ebből a szempontból foglalok állást az igazoki ányos altiszti intézmény kiterjesztése ellen, hanem egy más szocziális szempontból is. Méltóztassanak utóvégre a tényekkel számolni. Ugyebár tény az, hogy a katonasághoz csak azok vonulnak be, a kik teljes birtokában vannak a testi épségnek. Száz és száz, ezer és ezer ember, a ki nem bir azzal a testi szervezettel, a melyet a katonaság megkíván és — a mi még sokkal fontosabb — azok, a kik azért nem lesznek katonák, mert mint családi entart ókat maga a törvény felmentette őket a katonaságtól, szóval az egész magyar polgári társadalomnak nagy része kerülne hátrányba az által, ha, — a mint tervezik — ennyire kiterjesztenék az igazolványos altiszti intézményt és — hogy röviden fejezzem ki magamat — előjogot adnának az összes kisebb állami szolgálatokban a kiszolgált altiszteknek. Hogy a közép- és magasabb intelligencziáj a magyar társadalom egy tekintélyes részét teljesen kizárjuk az áUami, a törvényhatósági és az ezekhez hasonló szolgálatból, ezt én jogos, józan vagy helyes dolognak nem tudom elfogadni, (Ugy van! ügy van! a szélsőbaloldalon.) mert utóvégre azt az intelligencziát, a mely nem hat elemit, vagy polgárit végzet, a mely alsóbb vagy teljes középiskolát végzett, a mely ma jogosan fordul az államhoz és az állami üzemekhez, hegy neki munkát, kenyeret, ellátást nyújtson megfelelő szolgáltatás ellenében, ezt mind kizárni az állami polgári szolgálatból csak azért, mert viszonyai, egészsége, testi alkata vagy egyéb körülményei nem engedték meg neki, hogy tizenkét évig szolgálja a hadsereget, olyan jogtalanság, szocziális következményeiben annyi bajnak a kútforrása, hogy én az altiszti kérdésnek ilyetén megoldását, már csak ezen általános emberi és szocziális szempontokból sem tudnám helyeselni. Hanem igenis az altiszti kérdést alapjában arra kell fektetni, hogy egy stock állandóan szerveztessék, egy hivatásosan, a katonaságnak élő altiszti kart teremtsünk, a hová természetesen a többi altiszt is belejönne, a mig pedig ezt a stockot meg nem valósítottuk és az életbe át nem vittük, addig, t. uraim, akármit mondjanak is, egy provizórikus intézkedés az egyedüli helyes megoldás, nemcsak a politikai helyzetből kifolyólag, hanem a véderőnek a szempontjából is. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Én, t. képviselőház, tovább nem akarom becses figyelmüket igénybe venni. (Halljuk ! Halljuk !) Abszolúte semmi okunk sincsen arra, hogy 14*