Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.
Ülésnapok - 1910-320
320. országos ülés 19Í1 deczember 22-én, pénteken. 509 érdekében nagy harcz indult meg a magyar társadalomban is és egy olyan kiváló publiczista, mint Beksics Gusztáv, reámutatott, hogy a nemzeti megerősödésnek egyetlen eszköze, a mivel rendelkezünk, az a kulturális összeforrasztás, a mely erőszak nélkül hat és az ő fényével és világosságával tudja a nemzetnek különböző elemeit összehozni. Ő helyesen abból az elvből indult ki, hogy a népnevelés a nagy tömegek szükségleteit karolja fel és elégiti ki, de nem a népnevelés rendezettségétől függ egy nemzetnek kulturális állapota, hanem, hogy tulaj donképen ennek alapvető szervei a középiskolák. Es én nagyon jól emlékszem azon hasonlatára, hogy a fény mindig először a tenger szinét melegíti át és csak azután megy az a meleg a mélységekbe. Az általános emberi haladásnak törvénye az, t. ház, hogy tulaj donképen a nagy tömeg sohasem emelkedik önmagától, hanem mindig vezetőkre szorul és a mint a természet törvénye szerint a szelekczió, a kiválasztás az, a mely a nemesebb fajokat, haladást mutathat fel, ugy a szellemi életben is mindig egyes kiváló elmék és férfiak azok, a kik átmelegítik környezetüket és nagyobb képességükkel felemelik a tömeget és a nemzetet. Én azt hiszem, hogy az egész kultuszvitából teljesen ki kell zárni minden politikai szempontot és irányzatot és azért inkább a középiskolának kérdéseivel kivánok foglalkozni, mert ez igazán általános nemzeti szempontokat érint. (Halljuk! Halljuk ! balfdől.) Először az a kérdés, hogy ez a fontos szerve a nemzeti nevelésnek és intellektuális kérdésnek : a középiskolák rendszere, megfelel-e a modern igényeknek, minő tekintetben szükséges azt reformálni és tulaj donképen hogyan kell azt reformálni 1 Mindenekelőtt is hangsúlyozom, hogy középiskoláink száma megfelel a nemzet intellektuális szükségleteinek, sőt tovább megyek, bizonyos téren túfprodukcziónk is van. Ezért röviden arra vagyok bátor kérni a t. minister urat, ne méltóztassék a középiskolákat szaporitani, hanem méltóztassék azokat minőségileg fejleszteni. Én ezelőtt 20 évvel vetettem fel először a képviselőházban azt a gondolatot, a mely azóta a tanügyi programmba is átment, és azt hiszem, üdvös eredményeket is mutat fel, hogy a csonka gimnáziumokat mindenütt ki kell egésziteni, mert a csonka gimnáziumok felnevelnek egy improduktív osztályt, a melynek vannak életigényei, de nincsenek meg létfeltételei. Ezek azok az elzüllött emberek, a kik tulaj donképen nem tudnak beleilleszkedni társadalmi szervezetünkbe és növelik azoknak a szocziális elégedetlenkedőknek a számát, a kik nem találják meg a maguk biztos exisztencziájukat. Nagyon örvendek, hogy ez a régen felvetett gondolat — a melyet nem akarok kisajátítani a magam részére, nem uj eszme az, hiszen mindenütt, a hol a középiskolák rendszerének betetőzésével foglalkoztak, ebből indultak ki — nálunk is a tanügyi körökben meghallgatásra talált és. ma már mondhatni, kevés az a csonka iskola, a mely hiányos, fejletlen neveléssel bocsátja ki gyermekeit az életbe, a hol a társadalom azoknak a megélhetés feltételeit nyújtani nem tudja. A középiskolák belszervezetében is vannak olyan fontos kérdések, a melyeknek elintézése elől ma már kitérni nem lehet. Ilyen a többek között, a mivel azt hiszem, a t. minister ur is foglalkozott, a közéj)iskolai egység. Legnagyobb baja a mi tanügyünknek e tekintetben, hogy nem tudtunk versenyt fejlődni a külfölddel. Már 20 évvel ezelőtt Svédország, a melynek középiskolai rendszere úgyszólván a legtökéletesebb, megcsinálta a maga középiskolai egységét; megcsinálta pedig olyanforámn, hogy az alsóbb osztályokban teljesen egyöntetű nevelést adott, a felsőbb osztályokban pedig az egyéni hajlamok és képességek tekintetbevételével több ágazatra bontotta a nevelést, részint bifurcationális, részint trifurcationális irányzattal. Ezt utánozta Anglia, sőt legújabban Francziaország is, a melynek tanügyi szervezetében pláne négyféle szétágazást, tagolást látunk, az első az alapoktatás, mely egyetemes nevelést és oktatást ad a gyermekeknek mindaddig, mig az elemi ismeretek tisztasága és világossága elméjükbe nem raktározódik, azután iparkodik alkalmat adni, hogy mindenik tanuló a maga egyéniségének, hajlamainak megf ef előleg megtalálj a a realisztikus vagy humanisztikus kiképzést, szóval, már előkészítő és mintegy átmeneti szerv a felső oktatáshoz. Németországban szintén bevégezték ezt. Tudjuk, hogy Németország tulaj donképen három tipusu középiskolával dolgozik. Az egyik a tiszta gimnázium, a hol görög és latin humanisztikus iránynyal képeznek, a másik a reálgimnázium, a hol latinnal és francziával dolgoznak, a harmadik pedig a tulaj donképeni reál, a hol a modern nyelvek között a franczia és az angol az alapvető tárgy. Ausztria, a mely szorosabb nexusban van Németországgal, szintén felkarolta ezt az irányt és behozta a reál-gimnáziumokat, nálunk Magyarországon azonban ez a kérdés állandóan vajúdik, a minek okát is nyomban megmondom. Nálunk ugyanis évtizedeken keresztül egy személyhez volt kötve a középoktatás rendszere, a ki inkább aktaszerüleg kezelte ezeket a dolgokat, s ez az ember az a híres Klamarik volt, a ki megcsinálta a középiskolákat inkább hivatalos szerveknek, mintsem az életre szükséges oktatás szerveinek. Ennek az embernek nagyon sok érdeme volt a rendezés tekintetében, de szellemmel, tartalommal megtölteni a mi közoktatási szerveinket nem tudta. Nekem alkalmam volt vele egy pár izben vitatkozni, s akkor azt mondotta, hogy nem a tanterv a hibás, hanem a módszer, mert a tanárokban nincsen meg a kellő képesség arra, hogy már az iskolákban elsajátíttassák a tananyagot a gyermekkel, hogy így az otthon való tanulás inkább csak korrepetitori dolog legyen, inkább csak ismétlése az iskolában már megtanultaknak. Ez teljesen téves felfogás volt, Ö félreismerte