Képviselőházi napló, 1910. XIII. kötet • 1911. deczember 1–deczember 23.
Ülésnapok - 1910-319
474 319. országos ülés 1911 deczember 21-én, csütörtökön. tanítóság, a mely igazán magyar, a mely nemzeti munkát végez. Azt a költséget tehát méltóztassék 500 népiskolának felállítására és a magyar iskolahiány pótlására fordítani, és én azt hiszem, hogy az egész képviselőház pártkülönbség nélkül velünk együtt szívesen meg fogja azt szavazni. A másik dolog, a mire rá akarok röviden térni, az, a mit a mélyen t. minister ur Apponyi Albert egyetemi professzorságára vonatkozólag mondani méltóztatott. (Sálijuk! Halljuk! a szélsőbaloldalon.) A nélkül, hogy magamat szakembernek tartanám, csak mint magyar ember hozom ezt elő, a ki tudom azt, hogy Apponyi neve a külföldön már minő dicsőséget szerzett a magyar névnek. (Igaz! Ugy van! a jobb- és a baloldalon.) Hiszen magam voltam ennek már több mint másfél évtized előtt tanuja, a mikor az első nagy interparlamentáris konferenczián, Brüsszelben, a hol szerencsém volt jelen lenni Jókai Mór, Apponyi Albert és Türr tábornok gában. Ott óriási nagy vita fejlődött ki abból az apropóból, hogy a következő esztendőre, 1896-ra, a mikorra kiállítás készült itt Magyarországon, Apponyi Albert terjesztette elő a magyar nemzet azon meghívását, hogy az interparlamentáris konferenczia Budapesten tartsa következő ülését. Minő fegyverekkel harczoltak akkor ellenünk a román nemzetnek küldöttei, különösen egy Urechia nevű szenátor, a ki az izgatók élén állott és a ki meg tudta nyerni magának a sjjanyolokat, a svájcziakat, sőt az angol küldöttek egy részét is; szóval egész Európa küldöttei előtt szinte magában állott a magyar küldöttek csekély száma. S ott, ezen az interparlamentáris konferenczián, a hol Európa összes művelt államainak képviselete jelen volt, Apponyi Albertnek egyénisége és tüneményszerű nagy képessége meggyőzte az egész nemzetközi társaságot arról, hogy a magyar nemzet sohasem üldözte az országban lakó idegen ajkuakat, s hogy ez a nemzet kulturnemzet és mindenképen megérdemli, hogy azon ünnepség alkalmából egész Európának művelt parlamentjei ide küldjék képviseletüket. S Jókai mondotta akkor, a mikor e beszéd hatása alatt elfogadták Apponyi Albert meghívását, hogy Apponyi megérdemli azt, hogy már életében a magyar nemzet nagyjai között szobrot kapjon, olyan érdemeket szerzett. Ha arról van szó, hogy egy ilyen kiváló férfiúnak, a kire büszke lehet minden magyar ember, hogy van az országnak ilyen kiváló nagy fia, az egyetemen tanszéket akarnak felajánlani, akkor nem kicsinyes ürügyekkel és kifogásokkal kell alkalmat keresni arra, hogy ettől megfoszszák, hanem inkább minden alkalmat meg kellene ragadni, sőt még a törvényt megkerülve is oda kellene törekedni, hogy ezt a dicső férfiút megnyerjük a magyar ifjúság nevelésére. (Igás! Ugy van! a baloldalon.) Az egyetemekről szólva, méltóztassék nekem megengedni, hogy a magam részéről nagy örömmel üdvözöljem azt a törvényjavaslatot, a mely két uj egyetem felállítását tervezi. De méltóztassék megengedni azt is, hogy rámutassak arra, hogy Magyarországon, a hol különben majdnem minden jobbmódu ember fiát az u. n. lateiner pályákra adja, sőt a legszegényebb néposztálynak gyermekei is mindenáron hivatalhoz, uniformishoz kivannak jutni, a köz által kívánják magukat eltartatni, hogy ebben az országban különösen szükség volna arra, hogy gyakorlati téren nevelődjenek ifjaink, és meg kellene becsülni elsősorban azoknak, a kik az ország élén állanak, mindazokat, a kik a praktikus jsályákon működnek, meg kellene becsülni az iparos és kereskedelmi osztályt. (Helyeslés balfelöl.) Mert sajnos, ez az osztály még mindig nem részesül elég méltánylásban és kellő méltatásban, holott ezt az országot a jövendőben csakis gazdasági tényezőkkel és erőkkel fogjuk tudni fentartani. Ezért ugy vélném, hogy feltétlenül szaporítani kellene épen a műegyetemek számát. A budapesti műegyetem ma is dicsősége országunknak és a külföldön tanárai révén igazán a legnagyobb tiszteletnek örvend. De mégis okvetlenül egy uj műegyetemet kellene felállítani, és részemről különösen ajánlom erre az erdélyi részeket, a székelyföldet. Rosenberg Ignácz: Dévát! (Zaj.) Muzsa Gyula: Marosvásárhely! Sümegi Vilmos: Marosvásárhely volna a legalkalmasabb, mely Székelyországnak fővárosa, s a mely város az utolsó 10 esztendőben példátlan haladást és fejlődóst mutat különösen az ipar és kereskedelem terén, ugy hogy igazán mintául szolgálhat mindenütt az országban. Keljen nemes versenyre a többi város Marosvásárhellyel, de az bizonyos, hogy igazán amerikai fejlődés az, melyet Marosvásárhelyt látni. Marosvásárhely igazi színtiszta magyar város, védőbástya az ország keletén, ott kellene műeg_yetemet felállítani, hogy hasznos, dolgos pályákra neveljük a székely ifjúságot. T. képviselőház! Csak igen röviden akarok kiterjeszkedni a testnevelés ügyére, melyet nagy örömömre már a túlsó oldalon ülő egyik képviselőtársam, Dahinten Ernő is szives volt méltatni, ki a testnevelés ügyéről sok helyes megjegyzést tett, de részben olyant is, melyet részemről nem helyeselhetek. így különösen nem helyeselhetem azt, hogy ő soknak tartja az olimpiai kiküldetésre szánt összeget, nem találja arányban állónak egyebekkel. B/íszemről ezért csak a legnagyobb elismerést és hálámat tudom kifejezni a minister urnak, (Helyeslés.) hogy mikor egy világversenyen megjelennek a magyar ifjak, hol becsületet szerezhetnek a magyar nemzetnek, végre találunk egy ministert, ki tekintélyes összeget vesz fel erre a czélra. (Helyeslés.)
